Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NINCSENEK FINOMKODÁSOK, LÁGY MELÓDIÁK

Forgách András író, dramaturg, műfordító
2015. dec. 6.
Mi történik akkor, ha váratlanul megtudja az ember, hogy szülei a Kádár-korszakban jelentettek? Hogyan lehet feldolgozni ezt, ha a szülők már évtizedek óta halottak? Nyilvánosságra kell-e hozni ezt a tudást? Az Élő kötet nem marad írójával beszélgettünk minderről. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Amikor az emberre váratlanul rázúdul a családi titok, és kiderül, szülei is érintettek voltak a Belügyminisztérium III/I-es alosztályával való együttműködésben, jelentéseket fogalmaztak, titkos feladatokat hajtottak végre, mi volt az első, a második, harmadik, sokadik érzés?

Forgách András: Az első érzés a testi fájdalom, a fizikai szomorúság, a felkavarodottság, az örvénylés, ami nagyon lassan szűnik, és mindig újra kezdődik. Csillapítására gyógyír lehet, ha az ember el tudja mondani, meg tudja osztani a dolgot, és legjobb tudása szerint nem hallgat el semmi fontosat. November közepén jelent meg a könyv, azóta sokat beszélgettem családtagokkal, barátokkal, ismerősökkel és félig-meddig ismeretlenekkel, akik, a legtöbben, hálájukat fejezték ki. Ami megerősített engem és a bátyámat, Forgács Pétert is abban, hogy helyesen tettük, amit tettünk, és ez a fájdalmas ismeret nem maradhat személyes, privát természetű tudás. A „saját fészkébe piszkol” szólás ez esetben nem ránk, hanem azokra az emberekre érvényes, akik a szüleimet, akik különben a rendszer hívei voltak, rávették, adott esetben megzsarolták és kihasználták, hogy ilyen munkát végezzenek.

R: Amióta néhányan – Esterházy Péter, Koós Anna – megírták személyes történetüket arról, mi történik, ha váratlanul megtudja az ember, hogy a szülei hálózati személyek voltak, sokakban fölmerülhet saját családjuk érintettsége is. Édesapád Romániában, Szatmárnémetin született, Palesztina és a Közel-Kelet érintésével érkezett meg a második világháború utáni Magyarországra, Jeruzsálemben született édesanyáddal együtt. A tudást megelőzően megfogant-e benned bármilyen kétség, hogy a szüleid esetleg érintettek lehetnek?

Forgách András. Forrás: Jelenkor. Fotó: Németh Dániel
Forgách András. Forrás: Jelenkor. Fotó: Németh Dániel

FA: Biztos voltam benne, hogy nem érintettek. Ez is azt mutatja, mennyire tudatlanok vagyunk a rendszer működését illetően. Miért is szerveznének be párttagokat? A III/I külügyi szolgálat volt, külföldi célokra irányult, de a szálak mindenütt összefonódnak. Apámról hallottam korábban valakitől, hogy állítólag jelentett. Kinevettem. Viszont gondolkozni kezdtem, hiszen apám 1960-62 között az MTI londoni tudósítója volt, s akkor minden kiküldött személyt beszerveztek valamilyen módon, tehát el tudtam képzelni, hogy afféle botcsinálta kém volt. Ungváry Krisztián londoni rezidentúráról írott tanulmányában felbukkan egy lábjegyzet erejéig egy bizonyos „Pápai”. Ungváry még nem tudta, kit fed a név. Ez is mutatja, hozzáértők számára is milyen nehéz mind a mai napig információkhoz hozzájutni. De nem volt olyan MTI-tudósító, akivel ne írattak volna alá valamilyen papírt, ezt akkor nem lehetett megúszni. Ki tudja, talán ma sem. Anyám személyisége viszont egyáltalán nem tűnt alkalmasnak a beszervezésre. Ha valaki nem tudott színlelni, ha valaki sohasem játszotta meg magát, az ő volt. Ezt többször le is írják frusztrált tartótisztjei, hogy ha képes volna kicsit erőt venni magán, és nem azt mondaná mindig, amit gondol, ha egy kicsit el tudna tekinteni a meggyőződésétől, akkor milyen nagyszerű hírszerző lenne! De így lényegében használhatatlan. És mégis, amikor felhívtak telefonon, de nem mondták meg rögtön, hogy ki az, biztos voltam benne, hogy csakis róla lehet szó. Meglehet azért, mert csodálatos természete ellenére mindannyian láttuk, milyen tragikus az élete, hogy éppen ez a puzzle-darabka hiányzott a tragédia beteljesedéséhez, talán ezt éreztem meg. Sokan kérdeznek azóta, miként lehetne kutatni az ÁBTL archívumában. Ez különben jó dolog. Így működött a rendszer, ebben profik voltak, bemázolni, bemocskolni, beráncigálni, akit csak lehet.

R: Tudásotok hatalmas teher is, amit gyorsan, a nyilvánosság bevonásával próbáltok feldolgozni. A feldolgozás arra kellett, hogy az imádott anyát a régi szeretetben lehessen megőrizni? Arra kellett, hogy ép elmével túléld? A feldolgozás útmutatás mások számára is?

FA: Mit jelent az, hogy „gyorsan”? Szerintem nem lehet elég gyorsan. Harminc éve, 1985. november 30-án halt meg édesanyám. 1989-ben állítólag rendszerváltás volt. Az számomra egy percig nem kérdéses, hogy anyám fantasztikusan sugárzó lénye soha nem fog a szememben elsötétülni. De a feldolgozás nem csak nekünk fontos, hanem a magyar társadalomnak is. A jelenlegi rezsim aktív közreműködésével az emberek ismét passzívabbak, alattvalói mentalitásuk – különösen a kormánypártok híveié – megerősödött, a társadalom sokkal regresszívebb, mint akár tíz évvel ezelőtt. Új formában építik fel újra a centralizált szervezeteket. Visszafelé megyünk, tudatos program alapján a Kádár- és a Horthy-korszak szerkezete felé. Ezekre a reflexekre épít a jelenlegi rezsim. Ezért szerintem még fontosabb, hogy a korábbi korszak bűneit konkrétan és ne általánosságban ismerjük.

R: Arról is tudomást szerezhettél a dokumentumokból, hogy édesanyád téged is mintegy „felajánlott” a tartótisztjének, vagyis elképzelhetőnek tartotta, hogy ugyanazt a titkos munkát végezd, mint ő.

FA: Zűrös, kaotikus, nyitott, hangos, nagyon tehetséges, sokszor boldog családban nőttem fel, amelyik igazából soha nem integrálódott ebbe a világba, miközben világnézetileg látszólag nagyon is alkalmas lett volna rá. Anyám soha nem tanult meg rendesen magyarul. Szatmárnémetiben született apámnak nem voltak Pesten igazi barátai, nem volt háttere az anyámon kívül. Mi, gyerekek örököltünk egy genetikus mintázatot, szívtuk magunkba a kulturális hatásokat, képviseltünk egy világnézetet, egy életérzést, anélkül, hogy értettük volna, mit miért teszünk. Érthetetlen volt, hogy egy győzedelmes világnézet képviselete miért jár folytonos kudarcokkal. Mi kamaszkorunktól kezdve már elutasítottuk a hazugságra épülő világot, az ún. „létező szocializmust”, miközben bizonyos privilégiumait élveztük. Apámnak ’53-ban és ’63-ban is volt egy nagy idegösszeomlása, az utolsó 1973-ban következett be. Anyámat ezután, 1975-ben szervezték be, „átvette férje örökét”, ahogy egy illető írta, de korábban is nyilván tudott arról, hogy apám csak ilyen feltétellel lehetett londoni tudósító. Ennek van szakirodalma, hogy a diplomatafeleségek is kapnak némi alapszintű hírszerzői kiképzést a különböző követségeken. Magánéletük sem volt tökéletes. Egy igazi „kozmopolita” család volt a miénk, művészetszerető és nyitott, azonban a szüleim echte sztálinisták voltak, majd gombnyomásra hruscsovisták, aztán automatikusan brezsnyevisták, ahogy jött. Ezt az örvénylést írtam meg korábbi regényemben, a Zehuzéban. De úgy látszik, a kép teljességéhez hiányzott még néhány mozaik. Most már tudom, a tragédia az volt, egy eszme szolgálatában, bármilyen romantikus képzetek is tapadtak ehhez a szolgálathoz, feladták személyiségük egy részét, a személyes szuverenitásukat. Egy tragikus fejezet a zsidó asszimiláció történetében: mint mások a katolicizmust, úgy választották ők a kommunizmust. A Zehuzéban óhatatlanul pontatlanul rajzoltam meg a kontúrokat. Nem gondoltam volna, hogy hiányzik még valami. Most mintegy helyrezökkentek a dolgok. Az irracionális csöndek, a ki-nem-mondások, a tévedésekhez való ragaszkodás, mindez értelmet nyert. Gyerekként nagyon élveztük Londont, árnyoldalait nem tapasztaltuk, ha csak azt nem, hogy apánk gyakran volt ideges. Viszont szüleink a háború előtt részt vettek az illegális mozgalomban, Palesztinában, azt nagyon élvezték, legalábbis a történetek alapján, nyilván erre a titkos tevékenységre mintegy folytatásaként tekintettek, így igazolhatták maguk előtt. A konspiráció adott esetben meglehetősen romantikus dolog. Beszervezett személyként viszont meglehetősen pitiáner dolgokat kellett végrehajtaniuk, veszélybe sodortak másokat. Feltűnhetett volna nekik, ha egy kicsit is szabadabban gondolkoznak, hogy ez már nem ugyanaz a romantikus történet. De ha már benne van az ember, irgalmatlanul nehéz kilépni belőle. Erről csodálatosan ír Esterházy Péter a Javított kiadásban.

R: Könyvedből tudható, hogy barátodat, Petri Györgyöt, aki pár hétig nálad lakott, édesanyádat is becsapva próbálták meg a lakásodon lehallgatni. Te és a testvéreid az akkori ellenzékhez tartoztatok. Most a saját bőrödön átszivárogtatva olvashattál ismert dolgokról. Más megvilágításba kerültek bizonyos tudások?

FA: Saját magam megértéséhez fontos mindez. Néhány fehér folt eltűnt a térképemről. A tragikus az, ami paradoxon, hogy ez ugyanakkor egy nagyon szomorú és kisszerű történet, és nem kellemes az embernek magát és a családtagjait egy pitiáner történet részeként megélni. Ebbe keveredett bele anyám, akit semmiképp nem tartok kisszerűnek. Csodálatos művésszé képezte magát, rengeteg embernek segített, sugárzott belőle az emberszeretet. Az élet nem egyszerű. Mert közben beengedte ezeket az ügynököket a mi életterünkbe. Egy kívülálló szemében a szüleim talán pusztán csak ügynökök, és ezzel le is írhatók. Ehhez azért van egy Hegel-idézetem, amit a Facebook-on találtam: "Ez az elvont gondolkodás: a gyilkosban nem látni mást, csak azt, hogy gyilkos, és minden más minőséget eltörölni benne." A magyar társadalom ma itt tart. A személyes történetek elmondásának fontosságát éppen abban látom, hogy csak ilyen példázatokon keresztül élheti át, értheti meg egy ember, egy ország a saját működését. Csak tényleges sorsok adhatnak felvilágosítást arról, hogy milyen világban élünk.

R: Könyved több, látszólag lazán egymáshoz kapcsolódó részből áll. A kisregényből, mely a megismert dokumentumokból szálazza fel a szülők ügynökmúltját. Az ehhez kapcsolódó verseidből. Megírod apád ebből a tükörből nézett történetét. Mintha a szerkezeti forma is követné a benned feszülő dühöt, kétségbeesést, zaklatottságot.

FA: Az első reakcióimat még versekben fogalmaztam meg. Nem vagyok költő, a gesztus arra utal, hogy nem voltam kész arra, hogy teljesen megmutatkozzam. Az első gondolatom az volt, hogy a családom történetét görög sorstragédiaként dolgozom fel. Persze ezzel el is fedtem – még magam előtt is –, ami történt. Ezzel párhuzamosan kezdtem írni az ironikus korszak-novellákat. Amikor a könyv körvonalazódott (Péter bátyám volt a bátor, amikor elhatározta, hogy a Capa Központban ezt a történetet mondja el képeken keresztül, ekkor döntöttem el, hogy ezzel egyidőben publikálom én is a könyvemet), ezek az epizódok kisregénnyé álltak össze. Lehetett volna sokkal vaskosabb kötet is. Most éppen annyit írtam meg, ami már elegendő ahhoz, hogy az olvasó az egészről véleményt alkothasson. Én nagyon lassan váltam íróvá, az első regényem negyvenhét éves koromban, 1999-ben jelent meg. Nyilván azért, mert mindaddig az anyai elemben éltem, benne lebegtem, nem születtem meg egészen. Anyámhoz nagyon intim, mély viszony fűzött és fűz a halálán túl is. Ebből következett egy fátyolos, homályos, lágyabb látásmód, a zen-történetekbe rejtett életrajz, mert hiába adott a magas szintű érzékenység, ha a rajongott anya személye, mint valami fátyol takarja el a valóságot. Irgalmatlanul nehéz döntés volt mindezt nyilvánosságra hozni. De mégsem tudom elképzelni, hogy ezt a könyvet ne írtam volna meg. A gesztus maga világosságot teremt. Csak ezáltal állhat egész szépírói munkásságom újra a rendelkezésemre, csak így írhatok le hiteles mondatokat. A Valami fiatal szélhámos című novelláskötetben ez a vonalvezetés, a tiszta, egyszerű beszéd már jól látszódik. Nincsenek finomkodások, lágy melódiák. Paradox módon hozzásegített ehhez a nyilvánvaló rejtőzködés a 12 nő voltamban, ahol álnevek alatt nyíltabban tudtam beszélni, kortárs helyzeteket megírni. A görög mítoszok most is csupán az első mankók voltak a történetmesélésben. A középső, verses fejezetben a saját gyermeki szempontjaimat s a szüleim gyermekkori szempontjait ábrázolom. Valami olyasmi sejlik át ezeken a verseken, ahogyan a gyermekkori sérülések és katasztrófák megelőlegezik a későbbi hibás döntéseket. De édesanyám is megszólal a könyvben saját szépséges hangján, tört magyarsággal, a saját versein keresztül. Azt akartam, hogy az olvasó meghallja azt a szenvedésteli hangot, amelyen nevelkedtem. Az utolsó fejezetben, a Még valamiben a titkosszolgálati szövegeket szépirodalmi eszközökkel, mint röntgenfelvételt adom az olvasó kezébe egy olyan szubjektív nagyesszében, ahol ennek a történetnek minden fontos aspektusára kitérek. A belső ismétlődésekkel így áll össze a könyv szerkezete. A végeredmény, hogy még egy nagyon banális történetnek is vannak tragikus, a lelket mélyen fölsebző tanulságai. Mert nem örülök annak, hogy megtörtént, de annak igen, hogy megtudtam, hogy megtörtént.

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek