Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSODÁK NINCSENEK

L. Frank Baum – Harold Arlen – E.Y. Harburg: Óz, a csodák csodája / Vígszínház
2015. nov. 1.
Ez derül ki a Vígszínház Óz, a csodák csodája bemutatójából: hogy lesz-e eszünk, szívünk, bátorságunk, és eljutunk-e oda, ahová akarunk, az mind rajtunk múlik. Hadd tudja meg gyerek és felnőtt. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Hegyi Barbara
Hegyi Barbara

Gondolkodtam, érdemes-e egyáltalán kritikát írni az előadásról, hiszen látom, amit látni kell: az elkövetkezendő sok-sok évadra készült ez a „családi előadás”, ünnepnapokra, délelőttre, délutánra; ennek megfelelően belepakoltak mindent, was gut und teuer, függőlegesen és vízszintesen meg van dolgozva a tér, etetve a szem. A fül is, a magnóra vett zenekísérettel (hiszen ennyiszer mégsem lehet egy teljes zenekart megfizetni). Szóval akkora a színházi látványosság, amekkora elég több mint ezer embernek alkalmanként.

És hát a mese klasszikus: L. Frank Baum meséjének zenés változata számos formában hódított szerte a világon a legelső film, a tizenhét éves Judy Garland főszerepelte világsiker óta. A sztori közgazdasági vetületét – hogy ugyanis az „oz” súlymérték, a sárgaköves út pedig az arany, vagyis az arannyal-pénzzel kikövezett út legföljebb egy csalás, egy ál-csoda leleplezéséhez vezet – már rég letakarta a mesei világ, a közepén Dorothyval, akiről leginkább azt tudhatni, hogy Toto nevű kiskutyájáért mindenre és bármire képes.

Marton László pedig profi: szépen összesimogatta a különböző elemeket; Ellinger Edina bábrendező ugyancsak pompás munkát végzett Hoffer Károly óriástörpéivel, minimanóival; a táncosok táncolnak, zöld parókájuk találat; Kentaur díszlete – a manhattani enteriőrrel – nagyszabású, gonosz fái és az óriás-Óz szellemesek és rémületesek; Benedek Mari jelmezei a csilivili marcipán és az otthonka közt mutatnak mindent…

A gyerekek imádni fogják. Egy szülőnek pedig nem kell több ennél.

Telekes Péter, Wunderlich József, Szilágyi Csenge, Csapó Attila
Telekes Péter, Wunderlich József, Szilágyi Csenge, Csapó Attila

Mi a baj mégis? Hogy baromi hosszú az első rész? Hogy itt-ott unalmas? Hogy a szereplők egy része – nagyobbik része – nem egyéni, jellegzetes figurát mutat, hanem azt a klisét nyomja, amit a feltételezés és elvárás szerint a figurákról gondolunk? Hogy egydimenziósak, mert tán azt is hisszük, hogy a gyerekeknek így érthetőbb? (Akkor hogyan emlékszünk vajon A dzsungel könyve és a Padlás finoman kidolgozott karaktereire?)

Hogy mi a baj az előadással – meg tán a Vígszínházzal –, azt paradox módon az előadás legjobb és legigazibb jelenete mutatja meg, és benne egy színész: Kútvölgyi Erzsébet a Szivárvány-dal jelenetében, amikor a nagy leszámolásra készül boszorkánykonyhájában. Kútvölgyi egyébként is a legjobb – és messze-messze a legjobb – a produkcióban: gonosz boszorkánya valahogy emberből van, és hát éneklése ugyancsak a legjobb és nagyjából az egyetlen igazi éneklés egész este.

A Vígszínház rosszul bánik a színészeivel. Kútvölgyire például előadást kellene építeni. (De sorolhatnám bővebben is, akár generációk szerint: hová tűnt a társulatból Szegedi Erika? Igó Évával tényleg mindig a nézőtéren kell találkoznom? Venczel Vera? Harkányi Endre, aki alighanem bele van épülve az oszlopokba, kiszállt a társulatból? Dengyel Iván csak epizódokra lenne hitelesítve? Mondjam még?) Olykor hullámokban szerződik ide sok fiatal színész, aztán egyikük agyonszerepeltetve, másikuk agyonstatisztáltatva tűnik el néhány év múlva. Sok köztük a színészileg „egyforma” – ez az egyik nagy baja ennek az Óznak is. Gálffi, Méhes, Tahi Tóth hármasát, Pápai Erika csengő, erős hangú, bájos Dorothyját, és persze Kútvölgyi egykori boszorkányát emlegette sok néző a szünetben – megjegyzik-e vajon a mai ifjabbak a mai szereplők nevét? És vajon kárhoztathatóak-e ők maguk, ha nem? A bizonyítottan tehetséges Szilágyi Csenge azért, mert most szűkösek a szerepformálási lehetőségei, viszont túl tágas a színpad?

Fotók: Gordon Eszter, Vígszínház
Fotók: Gordon Eszter, Vígszínház

A társulat építésével is, használatával is van gond. Kívülről nézve van a középnemzedékben egy-két erősen foglalkoztatott, főszerepeket játszó kiváló színész – és körülöttük rossz a gazdálkodás. Nagy a fluktuáció, mert nagy a remény és nagy a csalódás. És nagy a hallgatás is minderről.

Ez utóbbi részben érthető. Hiszen nem terem minden bokorban olyan igazgató, aki estéről estére meg tud tölteni egy ekkora, három játszóhelyes színházat. És olyan sem terem minden bokorban, aki akkora elszántsággal, minden erejét és energiáját belenyomva teszi ezt, mint Eszenyi Enikő. Akire ilyenformán óriási teher és ezzel szükségképpen hatalmas stressz hárul. Ki meri föltenni a kérdést, hogy vajon kiknek a tanácsaival igazgat? Ki tudhatná, milyen a hangulat a színfalak mögött, milyen párbeszédek zajlanak egy-egy szerződtetés alkalmával, hogy érzik magukat a társulati tagok?

Mondhatnánk: mindez nem érdekes, a cél szentesíti az eszközt, a közönségre csak az előadások tartoznak. De egy színházi műhely színészekből áll. Ők teszik ki magukat a közönség elé minden este. Vagyis egy kicsit sem mindegy, hogy érzik magukat a bőrükben.

Az Óz, a csodák csodája című előadásnak pedig nagy szériát kívánok.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek