Phaidra |
Schilling Árpád és a Krétakör Színház életében kétszer hét év telt el.
Emlékeim szerint Schilling Árpádot 1991-ben láttam először játszani: a gödöllői Kerekasztal Társulat Tankred Dorst Merlinje nyomán készült darabjában, A lovagsereg énekében az egyik főszerepet alakította. 1994-ben már első rendezésére figyelhettem fel: a húszéves fiatalember – aki akkor az egyik legnevesebb alternatív csapat, az Arvisura Együttes színésze volt – az Origó Diákszínpad tagjaival vitte színre Garcia Lorca Vérnászát. Egy évre rá megalakította a Krétakör Színházat, s felvették a rendező szakra. Jean Cocteau Rettenetes gyerekek című regényéből közös improvizációk nyomán született a csoport első produkciója, A nagy játék, amelyet 2001-ig hat bemutató követett (Teatro Godot, Toronykút, Kicsi, Baal, Szerelem, vagy amit akartok, Nexxt). Kivételesnek számított, hogy Schilling egyetemi tanulmányai alatt is folyamatosan rendezhetett, s miközben később megtagadott mesterétől, Székely Gábortól a mesterség alapjait tanulta, s a Katona József Színházban rendezett, az évente létrehozott krétakörös munkáiban az alternatív színházcsinálás módszereivel kísérletezhetett.
Kasimir és Karoline |
Az első hét év minden előadása más volt. Nem találtak állandó játékhelyet, így sokfelé játszottak – több produkciójuk Zsámbékon született –, ami azt eredményezte, hogy jól tudtak alkalmazkodni a különböző helyszínekhez. Vízkereszt-verziójuk eleve vándorszínház volt, egy színpaddá átalakítható teherautóval járták az országot. A magyar színpadokon addig legérdekesebb Baal címszerepét Bodó Viktor játszotta, aki a zsámbéki romokon épp oly intenzív és életveszélyesen expresszív alakítást nyújtott, mint a Kamra zárt terében vagy Európa különböző fesztiváljain. Bár Schilling már akkor kiválasztotta azokat a munkatársait és színészeit, akikkel szeretett dolgozni, állandó együttes még nem alakult ki körülötte. A kezdő csapatból többen lemorzsolódtak, míg mások – Bánki Gergely, Péterfy Bori, Láng Annamária és Terhes Sándor – a későbbi együttes alapemberei lettek.
Bánk bán |
2001-re minden együtt volt ahhoz, hogy a Krétakör életében új hétéves periódus kezdődjön. A színházcsinálás addigi laza metódusa egyre kevésbé ígért újabb kirobbanó eredményeket, tehát döntő lépésre volt szükség, a társulattá alakulásra, amelyet a szisztematikus kísérletező műhelymunka egyik döntő feltételének tartottak. S e periódus első előadása, a Liliom meg is hozta a váltást. Schilling nem az egyetemi vizsgaelőadását bővítette ki és vitte tovább, hanem alapjaiban újragondolta a darabot, s kivételesen erős, egyszerre groteszk és lírai produkciót rendezett. Még abban az évben Berlinben bemutatták a W – munkáscirkuszt. A Georg Büchner Woyzeckjét és József Attila-verseket felhasználó, sokkoló fizikai színházi produkció a világtól több hétre elvonultan végzett improvizációs etűdsorból alakult ki. A Krétakör Büchner további darabjait is bemutatta: a Leonce és Léna, illetve a Danton halálát alapul vevő Hazámhazám előadásaik gondolatilag és stilárisan eltérő két vonulatát indította el. Az elsőbe sorolható Siráj és hamlet.ws nemcsak a művek radikálisan új olvasatával ragadta meg a nézőt, hanem a letisztult, bensőséges előadásmódjukkal is. A másik vonulatba inkább a szélsőségesebben fogalmazó, a társadalmi problémákra direktebben reagáló, expresszívebb produkciók tartoznak (A hideg gyermek, FEKETEország, Mizantróp).
A jég |
A második hét évben bemutatott húsznál is több előadás nagyobb felét Schilling vitte színre, de 2003-tól kitágult a rendezők köre: a két-két munkát jegyző Wulf Twiehaus, Zsótér Sándor és Mundruczó Kornél, valamint Árkosi Árpád és Láng Annamária (Nagy Fruzsinával együtt) szélsőségesen eltérő feladatokkal szembesítették a társulat tagjait, mint például a Peer Gynt és A jég, a Pestiesti és a Nézőművészeti főiskola, vagy a Bánk bán és A Niebelung-lakópark.
Ha bevezetőmben Ruszt Józsefre hivatkoztam, a Krétakör Színház leginkább Ruszt nagyjából szintén hét évig létező Független Színpadával rokonítható. A két együttest ugyanaz a konok, kitartó hely-, szerep és formakeresés jellemezte. Ám a Krétakör nemcsak itthon, de külföldön is sikeres lett, sőt, egy évtizede ez a legelismertebb magyar prózai társulat a világban. Ugyanakkor nemcsak előadásaival, hanem egyéb akcióival is jelen van a magyar és nemzetközi színházi életben. Oktatási és iskola-programja, egyedi finanszírozási és működési modellje, pr-tevékenysége itthon minden más formációtól megkülönbözteti.
Pestiesti. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Az elmúlt évad végén, a társulat sikereinek csúcsán Schilling Árpád úgy döntött, hogy ismét új utakat kell keresnie, s ehhez csak azokat hívja, akik ugyanúgy, mint hét évvel ezelőtt, most is hasonlóan gondolkodnak életről, világról és színházról, mint ő. Mindenkinek megadta a döntés szabadságát: aki akar és tud vele menni, játszótársa lesz, aki nem, az az elmúlt évek közös munkája során kapott szellemi és művészi muníciójával önálló útra léphet. Egy-kettő kivételével a társulat minden előadását láttam, zömüket korszakosnak tartom. Bizony sajnálom, hogy ebben az összetételben többé már nem nézhetem meg az együttest, de fokozott kíváncsisággal és érdeklődéssel várom, mit hoz a jövő. Merre nyit Schilling? Hogyan szól bele a hazai színházi struktúra alakulásába? Miként közelíti munkáiban az európai és a magyar színházi nyelvet? Milyen lesz a Krétakör Színház?
Kezdődik a harmadik hét év.
Kapcsolódó cikkünk: Urbán Balázs: Egy út végén, egy út kezdetén