Az olasz kulturális minisztérium hatalmas internetes digitalizációs projektjének jóvoltából sokezer zenei kézirat került a világhálóra csupán a nápolyi konzervatórium könyvtárának állományából. Innen töltött le egy Orfeo ed Euridice című operát, amelynek kötésgerincén szerzőként Gluck neve szerepel. Közelebbről megvizsgálva kiderült azonban, hogy bár az opera szövege néhány jelentéktelen apróságtól és az egyik szereplő nevétől eltekintve azonos a híres Gluck-operáéval, a zene amazéval semmilyen átfedést sem mutat, és magából a kéziratból hiányzik a szerző nevének megjelölése. S jóllehet ilyen módon Gluck szerzősége inkább csak ki nem zárható, de nem túlságosan valószínű lehetőség, Vashegyi György úgy döntött, hogy a mű a saját jogán is érdemes a figyelemre, és annyi szép zenei pillanatot tartalmaz, hogy a közönséget a Gluck-remekmű árnyékában is érdekelni fogja. Így jött létre a minapi soproni előadás, amely, könnyen lehet, ősbemutató volt, ugyanis a rejtélyes opera korabeli bemutatójának nincs nyoma sem a kottában, sem pedig a korszak ismert bemutatóinak sorában.

Purcell Kórus és Orfeo Zenekar (Fotó: Zádor Péter, forrás: orfeo.hu)

Vashegyi György döntését az előadás fényesen igazolta. Az opera viszonylag rövid, szünet nélkül előadható (ahogy ez Sopronban is történt): cselekménye az Euridicét sirató kórustól egyenes vonalban vezet az alvilági jeleneten át a mítosszal ellentétes „boldog vég” felé. A címszereplőkön kívül itt Imeneo (= Hümenaiosz, a nász istene) jelenik meg mint a halál által szétszakított házaspár pártfogója és Deus ex machina; szerepének szövege azonban azonos a Gluck-opera Amoréjának szövegével. (Az opera szövegét dr. Lax Éva gondozta és fordította.) Az operában – a cselekmény természetének megfelelően – Orfeo szerepe a legfontosabb és legterjedelmesebb, többet énekel, mint a másik két szereplő együttvéve.

Az opera érdekes és Gluck személyes stílusára mégiscsak utaló vonása az, hogy nem tartalmaz ún. secco (pusztán csembalóval kísért) recitativókat, csak ún. accompagnato (zenekarral kísért) recitativókat, illetve egy-két zárt – visszatéréses – áriát, illetve kórusokat és duetteket. Ez az accompagnatós vagy „átkomponált” írásmód, amely folyamatosan követi a szereplők lelkiállapotát, Gluck nagy vívmánya és személyes stílusjegye. Az ismeretlen szerző ezt a technikát veszi át, mégpedig igen érzékenyen és sokszor szinte pillanatról pillanatra követve szereplőinek hangulatát.

Vashegyi György, a Purcell-kórus és az Orfeo-zenekar ugyanazzal az alapossággal és ambícióval vették kézbe ezt a darabot, mint amivel a nagy remekműveket szokták; sőt, a darab kuriózum jellege mintha még különösen lelkesítette volna őket. Vashegyi imponáló biztonsággal építette fel a jó másfél órányi zenét, s a zenekar azon túl, hogy kitűnően játszott, plasztikusan kiemelte azokat a hangszerelési effektusokat, amelyekkel a viszonylag kis zenekar lehetőségeit oly gondosan és ötletesen kihasználta a szerző. Dramaturgiailag fontos szerepét a kórus maximálisan betöltötte.

Halmai Katalin

A címszerepet a külföldön élő, és az utóbbi időben nálunk ritkán hallható férfi szopránénekes, Bárány Péter énekelte. Bárányt a kitűnő falzettistákban gazdag hazai régi zenei életben mindig elsőrendű tehetségként tarthattuk számon. Mostanra azonban a várthoz képest is óriási lépést tett előre, tehetsége, hangja beérett, összeérett. Középső-felső regisztereiben gyönyörű, erőteljes, érzéki szépségű szopránhang ez, amely nem csupán biztos, kontrollált és tiszta, de mára a megnyilatkozás magától értetődő biztonságát is elsajátította: művészileg vált hitelessé és erőteljessé. Bárány minden pillanatban Orfeóként szólal meg, azonos szerepével, s éneklését hallgatva arra gondolunk, hogy szeretnénk őt valódi színpadon, testileg is Orfeóként látni. Halmai Katalin Euridiceként egyenrangú párja volt partnerének, s külön élmény volt érzékeny és összecsiszolt együtt-zenélésük. Halmai az utóbbi években ismételten feltűnést keltett hallatlan igényességével, rendkívül magabiztos technikájával és zenélésének intenzitásával. S bár énektechnikája eléggé elüt Bárány közvetlenebb, „régizenésebb” hangképzésétől, a két egymásra példásan figyelő művész meggyőzően találta meg a közös hangot. Imeneo szerepében kitűnő volt Kálmán László is; hangvolumenje néha kissé soknak tűnt a másik két énekeséhez képest, de ez nem volt különösebben zavaró, és kulturáltsága, szép hangja, valamint jó technikája révén mindenképpen egyik nyeresége volt az előadásnak, sőt a régi zenében is „utazó” egész magyar énekes-palettának.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008