Makranczi Zalán és Gyabronka József

Zsebkendőnyinél alig valamivel nagyobb, technikai lehetőségeket tekintve erősen korlátozott tér a Spinoza színpada. Kamaránál is kamarább előadások férnek csak el rajta. Olyanok, amelyekben csak a szó ereje, az abba vetett hit építhet világokat. Ide az újságíróból lett államálmodó, Theodor/Herzl/Tivadar – kinek hogy tetszik – élete tökéletesen alkalmas alapanyag.

Csipketerítős asztal, két szék – ennyi a díszlet, lehetünk tehát bárhol. És leszünk, de nem bárhol, hanem Párizsban, Bécsben, Londonban, Bázelben, csak a pincér hoz más-más nyelven, még magyarul is, mert azt tudjuk, magyarok a világ minden táján vannak. Az európai nagyvárosok kávéházaiban találkozik Herzl és Max Nordau, született Südfeld Simon időről időre. S hogy ne vesszünk el, az évszámot és a helyszínt narrátorként bemondja a helyi nyelveken is megszólaló pincér, aki alkalmanként dallik egyet, hogy oldja a sok szó keltette feszültséget, s némileg könnyítse az elhangzó tetemes, ám szerencsére nem lexikonnyi adatmennyiség befogadását.

Az előtérben: Gyabronka József

Műfaját tekintve tehát két beszélő fej van a színen – még mielőtt: természetesen testtel –, akik sokban hasonlítanak egymásra, s ehhez valószínűleg jelentősen hozzájárultak a részben azonos gyökerek, a pesti zsidó és nem zsidó közeg, amelyben születtek, a Dohány és Dob utca környékétől a Deák téri gimnáziumig. Ennyiben, a gyökér legvégétől, a születéstől a világra eszmélésig és az elindulásig szinte párhuzamos az életrajzuk. A közös múlt azonban még nem predesztinálja őket a közös jövőre.

Pláne úgy, hogy bár szellemüket tekintve műveltek, öltözékükben elegánsak, fizikai valójukban, és ami ennél fontosabb: külsejükben és habitusukban szöges ellentétei egymásnak. (Ami nem a Herzlt játszó Makranczi Zalán és a Nordaut alakító Gyabronka József privát különbsége, hanem megfelel a valós személyleírásoknak.) Az egyik alkatilag szangvinikus, a másik piknikus. Az egyik forrófejű és lángoló, a másik higgadt és az ördög ügyvédjeként próbál visszavinni a realitás talajára. Az egyik, bár pragmatikus a megvalósításban, ez az egyértelmű utópiának tűnő álmokat egyáltalán nem tünteti megvalósíthatónak, a másik látszólagos teszetoszasága mögött komoly és használható tapasztalat áll. Az egyik azonnal nagyra tör és kész tényeket közöl, a másik inkább mérlegelésre, hangos gondolkodásra biztat. Az egyik már kezdettől egy-ügyű, a másik egy-ügyűvé válik. Az ügy pedig – a hagyomány szerint legalábbis – a Dreyfus-ügy indukálta zsidó állam ügye, amelynek későbbi megalapítása gyakorlatilag Herzl életműve, s amely folyamat egyes állomásairól, magánéleti eseményeket alig-alig érintve, a darab pillanatfotókat villant fel.

Makranczi Zalán. Fotó: Véner Orsolya /Spinoza

A színpadi szöveg furcsán billeg, különb-különb arányú keveréke a fecsegésnek, a felmondott szikár életrajznak, az életrajzban szereplő adatok szinte kényszeresen kontextualizáló magyarázatának, a humorforrásul szolgáló zsidó vicceknek, bon mot-knak és a már említett kupléknak. A lexikonszócikkek citálásától a még oly életszerű párbeszédek is megakadnak, iskolai feleleteknek hatnak. A zsidó viccek viccesek, a bon mot-k szellemesek a maguk módján, de nagyon kitettek, a bennük rejlő életbölcsesség megfogalmazása szintén erőltetettnek hallatszik. A betoldott kuplék – ezeket a pincért játszó Hajdú László adja elő leheletnyi koreográfiával – a bejátszott zenei alappal jólesőek, de valahogy nem segítenek hozzá, hogy az adott helyek szellemei erősebben jelenjenek meg.

Ann Silberberg és Forgách András Herzl című darabjának műfaja: fantáziajáték a tényekkel. Ami e kettőből erősebb, az a tények, és valószínűleg ezek mennyiségétől tűnnek a mondatok élet- és színpadidegennek. A szituációk helyzetileg nem elég erősek, ugyanakkor nagy erénye a szerzőknek, hogy igyekeznek elfogulatlan, komplex kor- és körképet mutatni, a cionistákon belüli közállapotokat például nem homogénnek festik le, hanem igen árnyaltan mutatják be.