Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PÁRHUZAMOSOK A VÉGTELENBEN

A Fesztiválzenekar koncertje / Európai Hidak
2015. szept. 19.
Wolf és Mahler: két zeneszerző, akiknek alakja és gondolkodásmódja között számos párhuzam vonható, találkozni mégsem szoktak – legalábbis a koncertprogramokon nem. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar jóvoltából most mégis keresztezték egymást útjaik. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Két összeillő ember, mondhatnánk az egykori sláger címével: egy esztendőben születtek, konzervatóriumi tanulóéveik idején közeli barátságot kötöttek egymással, érett alkotóként pedig mindketten vonzódtak a keserűhöz és az ironikushoz, mindketten a 19. század vége és a századforduló búcsúzó romantikával keveredő modernizmusának nyelvét beszélték, s a maguk módján mindketten a zene forradalmárai voltak. Csak éppen a sikertelen Hugo Wolf (1860–1903) életművének középpontjában a legkisebb apparátust igénylő műfaj, a zongorakíséretes dal állt, a nála jóval sikeresebb Gustav Mahler (1860–1911) viszont, bár maga is vonzódott a dalhoz és írt is számosat, oeuvre-jének gerincét mégis a legnagyobb apparátusra számító szimfóniák csigolyáiból rakta ki.

Roman Trekel
Roman Trekel

Így aztán beszélni éppenséggel lehet róluk úgy, hogy egymásra vonatkoztatjuk e két, sok tekintetben rokon, egyformán magasrendű idealizmustól áthatott életművet, egyazon koncert műsorára azonban csak ritkán tűzhetők alkotásaik. Hiszen milyen hangverseny volna az, amelynek egyik részében ének–zongora produkciók hangzanak el, a másikban szimfonikus zenekari darabok? Szerencsére Wolf bizonyos dalai zenekar-kíséretes változatban is ismertek, így a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar koprodukciójában megvalósuló Európai Hidak fesztiválsorozat idei, Ausztria kultúráját középpontba állító műsorának része lehetett a BFZ koncertje, amelynek első részében Fischer Iván hat Wolf-dalt (Anakreón sírja; Gondold meg, ó, lélek; Ima; Weyla dala; A hárfás, No. 1; Szív, ne csüggedj) vezényelt a kiváló német lírai bariton, Roman Trekel (1963) szólóját kísérve, hogy a szünet után Mahlertől is ritkaság hangozzék el: a többnyire mellőzött 7. szimfónia.

Trekel nagyformátumú pódiumjelenség, akinek eszköztárában megtalálunk minden fontos vokális, technikai és zenei erényt, s aki mindemellett sugárzó egyéniségű színész, különleges atmoszférateremtő erővel. Vannak olyan művészek, akik puszta jelenlétükkel létrehoznak egy erőteret, amely ideális lélektani feltételeket teremt a művek befogadásához, még mielőtt egyetlen hang megszólalt volna. Trekel közéjük tartozik. Amikor pedig énekelni kezd, ámulhatunk, milyen felelősségtudattal viseltet minden dal, s azokon belül minden sor, minden dallamfordulat, minden hang, sőt minden hangzó iránt. Fischer-Dieskau-i kidolgozottság és részletgazdagság jellemzi teljesítményét. Nála a tartalmat szolgálja minden apró hajlítás, crescendo, hangsúly, és példamutató plaszticitással él az énekes ajkán a német szöveg. Mindeközben a művész lénye teljes intenzitással sugározza a műveket átélő komolyságot. Trekel körüljárható portrét nyújtott a hét dalban Wolfról, azonosulva a sejtető vagy épp profetikus dalok lelkiállapotával, a filozofikus vagy épp imádságos hangvétellel, a lírával és végül a keserű iróniával. Egy sokat szenvedett és sokat tudó alkotó világa tárult fel előttünk; egy tragikus és magányos, sorsverte lényé, aki élete során megküzdött és megfizetett mindenért. 

Fischer Iván
Fischer Iván
A 7. szimfónia öttételes, szimmetrikus nagyformája impozáns architektonikával bontakozott ki Fischer Iván vezénylése nyomán, a mű kezdetén és végén a két hatalmas saroktétellel, a belső héj funkciójában a két éji zenével (a másodikban a szerenádműfajt közvetlenül idézi meg Mahler a mandolin és a gitár szerepeltetésével), a középpontban pedig a scherzóval. Mint minden igazi Mahler-szimfóniaelőadás, ez is érzékeltette a hallgatóval a mű világábrázolás jellegét és drámaiságát, és mint minden igazi Mahler-szimfóniaelőadás hallgatásakor, most is belefeledkezhettünk a zenekari színek sokféleségébe éppúgy, mint a fordulatos narratív dramaturgiát szolgáló tempóváltások érzékeny hullámzásába, a csúcspontok és mélypontok élményébe s a hozzájuk vezető utak indulat- és érzelemgazdagságába. Fischer Iván elhivatott Mahler-karmester, ezt számtalanszor bizonyította már, s most újból megerősített bennünket ebben a tudásban. Zenekara, a magasrendű igényességgel és virtuóz kidolgozottsággal játszó Fesztiválzenekar a Mahler nyelvét anyanyelvi szinten beszélő európai együttesek egyike. Öröm volt tapasztalni a nyitótételben az erőt, a súlyt, a karakterek fanyar-tragikus keverékhangját. A tolmácsolásban érzékletesen kidomborodott a tétel dallamainak és harmóniáinak a hagyományos szépségeszménytől elforduló modernsége. Izgalmasak voltak az első Nachtmusik különös fénytörései, a kihegyezett indulóritmusokkal, majd a berliozi „jelenet a mezőn” hangulat naturalizmusával és sejtelmes visszhanghatásaival. Lidércesen hatott Fischer betanításában a Scherzo „schattenhatft” karaktere, a maga lopakodó-surranó, groteszk félelmetességével és különös fricskáival. Fátyolos derű, szelíd nosztalgia hatotta át a második Nachtmusik megszólaltatását, és a stiláris sokféleség bátor vállalásával kelt életre Fischer keze nyomán a rondófinálé nagy potpourrija, a maga pátoszt triviálissal vegyítő, áthallásokban bővelkedő harsányságával.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek