A rendezés más, mondja Ascher Tamás, színész és rendező között állandó a kommunikáció, nem egyszeri alkalom, mint egy interjú. A színházban próba közben folyamatosan újrafogalmazom, ellenőrzöm és ismét korrigálom a mondandómat, bemutató táján többnyire már egyetértek magammal. Az élőbeszéd, ha papírra kerül, mindig korrekcióra szorul.

Ascher Tamás: Elmondom, mert tapasztalom, de a megállapítás Meyerholdtól való (ő talán a harmincadikat nevezi elkészültnek). Minden rendező tudja, hogy előadása a bemutató után is alakul, még nem végleges, a nézők is rendezik tovább. A közönség reagálása sok ponton előre kiszámítható, de bőven vannak váratlan pillanatok. Az éber rendező megfigyeli, merre mozdítja színészeit a közönség, és biztat, ha jót lát, avagy elszigorodik, ha a színész harsányabbá válik a siker mámorában, vagy sajnálni kezdi magát a drámai pillanatokban. A rendező tehát tilt és támogat, de sohasem tűr. A fejlődő, alakuló előadást figyelemmel kísérni fontos feladat.

AT: Ez a külföldi rendezések nagy vesztesége. Többnyire a legbaljósabb előérzetekkel távozom. Az ember óhatatlanul elveszíti az előadást, ha legalább eleinte nem nézi folyamatosan. Ez akkor is így van, ha a premier minden várakozást felülmúlóan nagyszerű, de az én esetemben nem ez a jellemző: sérülékeny, de egyre gazdagodó előadások kerülnek ki a kezem alól rendszerint. Ezért szerencse a munkám szempontjából, ha fesztiválra megyünk. Például a Sydney-ben magára hagyott Ványa bácsi előadással egy év múlva újra találkoztam, amikor felújítottam egy washingtoni vendégszereplésre, és még egy következő évi New York-i fesztiválon is újra dolgozhattunk vele. Ez újabb impulzusokat adott, a színészek örömmel, meghökkenve észlelték, hogy milyen újabb lehetőségek tárulnak fel a jelenetekben.

AT: Nem olyan gyakran. Kalandnak jó, de karriert építeni belőle nem az én műfajom. Elsősorban azt a felkérést vállalom, ahol vonzó a társulat, vagy néhány remek színészre bukkanok. De sok munkát visszamondtam, ha nem sikerült olyan darabot találni, amit szeretek, vagy nem jött össze a szereposztás. Ma már rémülten gondolok vissza, hogy néha tévedtem, és nem találtam megfelelőnek például Wuttkét meg Wildgrubert… Az az igazság, hogy nem akartam utazó rendezővé válni, nem volt hozzá se tehetségem, se kedvem. Egész életemben a társulat inspirált, minden arról jutott eszembe. Így szocializálódtam.

AT: Izgalmas és ihletadó az idegen színészekkel való találkozás, mégis nehezebb, mert mire igazán kiismerem őket, addigra eltelik a próbaidőszak. Valójában nem teljesen ismeretlenek, hiszen most is két éven át castingoltam a Cseresznyéskert szereplőit, újra és újra visszamentem Bochumba, mindenféle előadásban nézni a jó szellemű társulatot, és létrejött egy ízlésemnek nagyon megfelelő szereposztás. De most, premier után már igazán ismerem őket, csomó dolgot másképp csinálnék.

AT: Minden külföldi rendezés vakrepülés (az én esetemben legalábbis). Ott tud igazán érvényesen dolgozni az ember, ahol él; ha hosszabb időn át éltem volna más országban, jobban értettem volna, melyek az érzékeny pontok, a speciális nyomorúságok. De mindig itthon jár az eszem, bárhol rendezek is. Ha valami jól sikerül máshol, ott a szerencsének és a véletlennek legalább akkora szerepe van, mint a felkészülésnek. Magyarországon minden egyes gesztusnak ismerem az összes konnotációját, külföldön ez nem így működik. Hívtak Japánba Csehovot rendezni; riadtan visszautasítottam. Megnéztem ugyanis néhány modern előadást. Amit rossznak láttam, az még csak-csak ismerősnek mutatkozott… Valahogy globálisan volt rossz (a giccs nemzetközi), de ami jó volt, az egyben hozzáférhetetlen is. Végzetesen távolinak tűnt a gondolkodásmód, nemigen éreztem közösséget a sajátos japán színjátszás hagyományain csiszolt mai gesztusokkal. Kikérdeztem Andrei Šerbant, aki néhány évvel korábban épp az engem invitáló tokiói színházban rendezett Cseresznyéskertet. Elmondta, hogy minden kérését megvalósította a társulat, mégsem ismert rá a szándékaira: az egész teljesen mást jelentett az engedelmes, de másféle teátrális mechanikával dolgozó színészek tolmácsolásában.

AT: Ugyanarról akartam beszélni, mintha itthon rendezném – csak az a kérdés, az itthoni közönség mire reagálna máshogy, ismerősebben, mint a bochumi közönség. Számomra a Cseresznyéskert – nem nagy újdonság – a veszteségről szól: a személyes múlt, a közös kulturális emlékezet törmelékét maga alá temeti a kulturálatlan prakticizmus, a mohóság, a szellemtelen élvetegség. Tetejébe azok, akik ezt az új trendet képviselik, a maguk tapló módján birtokolni vágynák az általuk eltaposott kultúrát. De éppoly vétkesek a vesztesek is, hisz régen elfelejtették, hogyan kéne védelmezni, amit fontosnak tartanak.

AT: Állásfoglalásként lehet értelmezni a szituációk legtöbbjében megnyilvánuló kétségbeesést: ezek az emberek nem eléggé értik egymást és főleg, félreértik önmagukat. A szándékaim szerint szarkasztikusan ábrázolt figurák is az állásfoglalás részei: rémesek, mégis fájdalmat kell okozzon, hogy mi mindent veszítenek.

AT: Mert kétségek között keresgélek némi reményt, valamilyen kapaszkodókat, oly módon, hogy a kétségbeesésem nyilvánvaló legyen. Úgy gondolom, ez arra ösztökéli majd a nézőt, hogy keressen valamit: ingerelni akarom őt, hogy nyugtalanítsák a rossz folyamatok, a tűrhetetlen jelenségek, tiltakozás támadjon benne, nem tompaság.

AT: Az 1912-ben íródott darab dokumentarista részvétlenséggel ábrázolja, hogyan bonyolódnak bele a szereplők primitív karrier-harcaik során egyre inkább az egymás elleni gyűlöletbe, hogyan keresnek politikai-ideológiai igazolásokat ehhez a gyűlölethez, és hogyan őröl fel végül minden jó szándékot és emberi tartást a politikai cinizmus, a dörzsölt butaság és a brutális egoizmus. Mindez erősen emlékeztet a mára. Az ember ámulva érzékeli, hogy mennyire ismerős a vágy, hogy bűnösnek kiáltsuk ki, akinek más az ízlése, mást gondol, máshogy beszél. Ismerős a szenvedélyek gerjesztése, noha száz év elteltével pontosan tudjuk, mindez hova vezethet.

AT: Változó ez. Az Állami áruházat annak idején erősen politikus előadásnak szántam, később a Hamlet, a Katharina Blum elvesztett tisztessége, Ödön von Horváth Mit csinál a kongresszusa szintén ilyen szándékkal készült. A Bernhardi-ügyet is annak szánom, hiszen politikai magatartásformákat mutat be bizonyos szituációkban. Nem radikális színház persze, inkább csak amolyan intelligens beszéd. Kedvelem a nyers, radikális színházat különben, nem baj, ha a színház különböző közéleti folyamatokra azonnal, élesben reagál; csak úgy látszik, én másképpen dolgozom. Néha sajnálom is ezt, mert sokszor mérhetetlenül haragszom, és bosszant, hogy aztán fegyelmezett iróniával analizálom, amire valójában odasújtani kellene.

AT: Áttételesen bizonyára. Ott volt például az Ivanov 2004-es bemutatója a Katonában, szerintem eléggé élesen szóltam a rendszerváltó értelmiség nyomorúságáról. Volt politikai aspektusa annak az előadásnak. De kétségtelen, Ibsen darabja, A nép ellensége (Zsámbéki erős rendezése) húsbavágóbb módon képes aktuális politikai tartalmakat közvetíteni. Rendkívül hatékony a politikai vezetők, az uralkodó réteg szatirikus ábrázolása. A szatíra mindig felerősíti a jelenségeket, felnagyítja az ellentmondásokat, hogy jobban értsük, mi van körülöttünk.

AT: Miután én erős kritikával nézem a saját előadásaimat, lényegében örömmel veszem, ha valami okosat olvasok, ami segít megérteni valamely negatívum okát. Tehát szívesen tanulok. De gyakran bosszankodom is, amikor felületességet tapasztalok, tévedéseket, rosszul megjegyzett szereplőket, sőt színészneveket… Azt se szeretem, ha hülyeséget olvasok, rossz fogalmazást. Legyek akár letolva, de rendes mondatokban! Nyilván öregszem.