Krámer Györgynek nem ez az első Faust-története, nyilvánvalóan élénken foglalkoztatja ez a mítosz: legutóbbi Faust-átirata leginkább Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényének hatását mutatta, melyben a főhős a fiatalságot hajkurászva adja el lelkét, A katona történetében,  Sztravinszkij és Ramuz népmesei ihletésű „paraszt-Faustjában” viszont csupán a meggazdagodás a tét. Ha rosszmájúak akarunk lenni, ez a szerzőpárosra is értendő, akik ügyesen eltervezték, hogy előadásukkal majd jövedelmező vendégjátékra indulnak, de az

1918-as bemutató másnapján spanyolnátha járvány tört ki, így az ígéretes turné elmaradt.

Az előadáson elhangzó zenei felvétel a Columbia Chamber Ensemble-től származik, a színpadon fura alakok, drótból hajlított fejű, öltönyös zenészbábok is ülnek, jelezve a szerző eredeti instrukcióit az előadással egy térben lévő muzsikusokról. 

Jelenet az előadásból (Forrás: operafesztival.hu)

Feltehetően nincs olyan a viszonylag szorgos színházba-járók között, aki ne tudna legalább három olyan rendezést felsorolni (a gyerekelőadásokig bezárólag) melyekben közös, hogy az előadás egy pontján napszemüveges/csuklyás/egyenruhás erőszakszervezet tör be a színpadra, és drasztikusan átveszi a hatalmat. Már meg sem lepődünk, amikor Krámer előadásában is fekete öltönyös, napszemüveges férfiak sorfalával kezdődik, akik végig ellenőrzés alatt tartják nem csak a naiv katonát, de még a Mesélő M. Szilágyi Lajost is. A lányok melltartójukat, a fiúk csupasz mellkasukat villantják meg a sötét kabát alatt, hiába, a legkelendőbb árucikk manapság csakis a fiatal test, ez az interpretáció pedig a jelenben keresgél. Már a napszemüvegesek jelenléte is elárulja, hogy nagy mozgástere nincs a főszereplő legénykének, már az elején csapdába esett, még mielőtt a lelkére vadászó Ördög egyáltalán felbukkanhatott volna. Elég pontosan kirajzolódik a csapda mibenléte is: Krámer Györgynél a Katonára, azzal, hogy hegedűjét eladja, természetesen a fogyasztói társadalom mételye vár. Mindent megkaphat, de semmije nem lesz, csak viszi az ár, a vásárlási őrülettől az olcsón megkapható testeken át a teljes csömörig.  

Függetlenül attól, hogy Krámer György rendezését ezek fényében eredetinek nevezni túlzás lenne, maga a koreográfiai anyag kifejezetten kreatív és átgondolt, a főbb szereplők kiválasztása pedig – ez leginkább a Katonára és a Mesélőre értendő – telitalálat.  

Újhelyi István Katonája kicsit kajla és rettenetesen naiv, nagyszerű, hiteles szegénylegény, akit csak sodornak az események. Ez a sodródás még a rá szabott mozgásanyagból is nyilvánvaló, ahogy az előadás kezdetén szinte a végzetébe rohan ütemes, lelkes kocogással, vagy ahogy hagyja, hogy a többiek agresszív lendülete mindig magával vigye. A Katona ugyanis ez alkalommal nem magányos hős, hanem befolyásolható, a tömeggel együtt mozduló figura: a táncosok mozgása mindig az Ördög akaratát erősíti fel, aszerint gáncsolják vagy lökik tovább a kiszolgáltatott fiút. Sőt, még az is előfordul, hogy többméteres fémrudakkal megszurkálják, szimbolikusan ketrecbe zárják, de még a Mesélőből is bármikor megfélemlített marionettet csinálnak a fémbotokkal.

Mivel a mesét a szereplők és a Mesélő részletesen elmesélik az előadásban, a koreográfus többnyire szerencsésen lemond az illusztratív mozdulatokról, és így jóval izgalmasabb megoldásokra talál. Nagyon jól működő ötlet, hogy a könyvet egy lány, Pap Lívia játssza el, aki a Királylány figuráját is alakítja egyben: mindkét szerepben a merev, szinte bábszerűen szigorú és szögletes, vagy görcsös mozgások dominálnak. A lány teljesen passzív, rezignáltan hagyja, hogy a Katona „olvasson belőle”, Királylányként pedig úgy szolgálják fel őt, mint egy magasba emelt áldozati bárányt.

Termékeny színpadi kellékek a hosszú fémrudak, melyeknek kicsinyített mása az Ördög ruháján is feltűnik, sőt, olykor a Katona szájába is kerül műcsontként egy-egy méretesebb pálca, hogy azért mindig tudja, ki az úr. Viszont kifejezetten szerencsétlen az a művirág-áradat, mely beszökik a színre: olyan műanyag virágokról van szó, melyek eldobáskor (jó esetben) úgy állnak a padlón, mint a cövek. Rossz esetben ez nem következik be, ezért teljesen rizikós például zárójelenetet ezekre a kellékekre építeni. Nem beszélve arról, hogy a Katonának sem áll túl jól, ahogy latin szeretőket idéző pózban foga közé kell vennie egy-egy művirágot. Az Ördög, a katona ellenlábasa és kísértője, akit Baj László alakít, nagyszerű mozgásanyagot kapott a koreográfustól: púpos háta ijesztően hullámzik, ahogy görnyedt öregemberként megszólítja a Katonát. Sajnos a hangja nem olyan démoni, mint a mozdulatai, és kissé túljátssza a figurát, bár ez nem feltétlenül baj, hiszen a szereplők mindegyike karikaturisztikusan elrajzolt.

A kar, ahogy arról már esett szó, ráerősít az Ördög nyomására. A kar az, melynek tagjai kilökik az idegenül kóválygó fiút szülőfalujából, akik erotikus testgúlákba gabalyodva csábítják őt, vagy akik üvöltve-riszálva éltetik a vásárlás tébolyát, hergelve a szerencsétlent, aki vakon és hülyén ugrál köztük. A tánckar a tömeg, a közösség, a norma, ők mi vagyunk, amennyiben simulékonyan és lelkesen szocializálódtunk a vadkapitalizmusba.

Kapcsolódó cikkünk:
Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008