Pedig ebben a minden érzékszervünket pillanatonként ezernyi ingerrel bombázó őrült multikultis forgatagban ember legyen a talpán, aki vásárra viszi a bőrét a kortárs művészetért. És akkor még szót sem ejtettünk a fő helyszín, a Színház- és Táncsátor délutánra jócskán negyven fok fölé hevülő légteréről, ami akárhogy is vesszük, nem csak az előadók, de a közönség számára is komoly szellemi és fizikai erőpróbát jelentett.
Mégis jönnek, néznek és látnak a szigetlakók: vannak fanatikusok, akik szinte minden előadáson tiszteletüket teszik, és vannak, valószínűleg ők a többség, akik először találják szembe magukat nem szokványos színházi és táncos produkciókkal.
A sátoron belüli lét előadói szempontból azonban még így is kevesebb kellemetlen meglepetést tartogat, mint kint, a tűző naptól csak részben fedett szabadtéri színpad, ahol a felforrósodott táncszőnyeg simán hólyagosra égetheti a szereplők talpát (Góbi Rita Társulat: Ne hisztizz!); a figyelemért folytatott izzasztó küzdelem és a különböző színpadokkal vívott ádáz „hangverseny” meg úgyszólván alaptartozéka a fellépéseknek. Aki ezt nem vállalja, az jobb, ha messze elkerüli a Szigetet.
Aki viszont igen, és még felül is tud kerekedni a körülményeken, annak nyert ügye van: az általam látott szabadtéri produkciók közül leginkább Dányi Viktória és Nelson Reguera Keep in Touching című duettje spannolt fel, s bár a darab láthatóan még nincs kész, a két ismert, de a kortárs tánc különböző területein dolgozó előadó kooperációja azért is előremutató (Dányi szabadúszó, a Nyúzzatok meg! „projektgazdája”, Reguera a Frenák Pál Társulat oszlopos tagja), mert a sikeres munka reményében ki kellett, hogy lépjenek a saját, biztonságot jelentő komfortzónájukból.
A darab vezérmotívuma a kézfogás: amiről minden szentimentális tartalmat lehántva, az egyszerűtől az egyre bonyolultabb felé tartó, könnyed eleganciával végrehajtott lépés- és mozgáskombinációk sora nem feltétlenül férfi és nő, még csak nem is egyszerűen két ember egymásra utaltságát szimbolizálja. Hanem magát a gesztust, az összeköttetést, mint kapcsot helyezi előtérbe, melynek két végén egymást frissen pörgetve-forgatva könnyed, derűs, baráti arcát mutatja a létezés.
A Színház- és Táncsátor és környékének látogatottsága természetesen a késő délutáni és késő esti, zárt térben zajló előadásokon pörgött fel igazán. A hazaiak – Mészáros Máté, a Frenák Pál Társulat, az AJDA, a Duda Éva Társulat és Réti Anna munkái – mellé beválogatott külföldi produkciók összességében jól mintázták a kortárs tánc főbb csapásirányait (konceptualizmus, vizuális színház, újkoreografikusság stb.), ha a teljesség igényével nem is szolgálhattak. Külön érdem, hogy nem megúszásra játszottak a szervezők, és azt sem árt kihangsúlyozni, hogy öt nap alatt ennyi külföldi táncprodukciót egy rakáson csak az L1 Fesztiválon láthat a közönség idehaza.
Ám mint minden fesztiválon, értelemszerűen itt is voltak hullámvölgyek. Nem mélypontok, csak völgyek.
Kardos József (fő)válogató valamiért nagyon kedveli a kubai DanzAbierta társulat Malsonját, hiszen már öt éve, a IV. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozóra is meginvitálta a darabot. Lehet, hogy kubai viszonylatban ez a mű progresszívnek számít (2010-ben elnyerte a Karibi Táncbiennálé fődíját), itt azonban, főleg az utolsó három nap vendégprodukcióinak fényében: szorgos igyekezete ellenére is kommersznek hat. Egy kedvesen lapos, képeslap ízű, latinos hangulatjelentésnek egy messzi távolba vesző ország kultúrájáról és mindennapjairól, elidegenítő nagyvárosi nyüzsgéssel, szambázó csípőkkel és reményteli szerelmi légyottal – sablonos táncos képekbe és szituatív helyzetekbe csomagolva.
Az előadások egy része akarva-akaratlan felfűződni látszik a tolerancia, az integráció, az elfogadás fogalmai köré, de ha olyan iskolás módon tálalják, mint a francia MIMH, akkor az a legjobb szándék ellenére is üres kampányszöveg marad. A hiphopot némi kortárssal feldobó, Hamid El Kabouss által alapított társulat Hachia című darabjának felütése a maga nemében még érzékeny és ígéretes. De amikor a három, eltérő fizimiskájú, ám egyként macskaügyességű fiú belekezd a már unalomig ismert, egymást túllicitáló utcatáncosi versengésbe, majd ezt követően egy pamlagra rogyva – rémhosszan és tanítólag! – élet-halál küzdelmet folytat egy zacskó chipsért, az előadás szép lassan leül, végül teljes unalomba fullad.
Idan Sharabinak, az izraeliek új üdvöskéjének Hannoverben és Koppenhágában is díjnyertes koreográfiája, az Ours aztán félreérthetetlenül bizonyította, hogy igenis lehet közérthetően, mégis művészien elvonatkoztatva, ha nem is pontosan ugyanezekről, de nagyon is hasonszőrű kérdésekről a tánc eszközeivel nyitottan és érdekfeszítően beszélni.
Sem az izraeliek táncnyelvét általában meghatározó GAGA, mint technikai alap (vagy inkább munkamódszer), sem a felvételről bejátszott töredékes szöveginterziákkal való játék nem új, ha őszinték akarunk lenni. A két kiváló előadó, Sharabi és Dor Mamalia azonban olyan tehetséggel szabja személyesre és dolgozza egyedi, színtiszta költészetté a többnyire a befogadás, az otthon és otthontalanság háromszögében kavargó gondolatfoszlányokra adott táncos válaszaikat, hogy az ember kezdi nem is olyan távolinak érezni tánc és politikum, tánc és valóság kapcsolatát.
„Elfogadnál, amilyen vagyok?” – hangzik fel mind többször és többször Joni Mitchell California című számában a refrén, a két férfi pedig lépésről lépésre a saját intim közelségébe húzza, szippantja be egymást, hogy a zárlatot megelőzően kapcsolatuk finoman elegáns, de már egészen érzéki hullámokat vessen, ám a lényeg alapjaiban az utolsó képpel se változzon: akár együtt, akár külön, de mindenképp otthon lenni, otthonra lelni e világméretű hontalanságban.
A hét második felétől aztán már nem volt megállj: egymást követték a jobbnál jobb, így vagy úgy, de egyre inkább Sziget-kompatibilis külföldi vendégjátékok: a cseh DOT 504 (kritikánk itt) és két igazán jól csengő név, két világsztár: Hiroaki Umeda és Sharon Eyal (L-E-V) művei.
Umeda, a kis nagyember, az egyszemélyes intézmény, aki legalább olyan otthonosan mozog a táncszínpadon, mint a képzőművészet világában, és aki hamarosan magyar táncosok bevonásával készíti új darabját – a kortárs színpad igazi mágusa. Adapting for Distortion című szólójában, ha van két-három lélegzetvételnyi pillanat, amikor táncosként teljes testi valójában láthatóvá válik, sokat mondok. A testet, amit a táncművészet minden lehetséges oldalról, minden lehetséges pozícióból megmutatni és helyzetbe hozni kíván, bizonyítván egyedülállóságát és nagyszerűségét – ő inkább eltünteti. Pedig Umeda végig ott van, jelen van most is a színpadon, a saját testében, az a kép azonban, amit róla közöl, felmorzsolódik, összetörik az előadásait már messziről felismerhetővé tevő, hihetetlen precizitással megkonstruált és működtetett digitális látványvilág okozta virtuális térben.
Egy a teljes színpadnyílást beterítő, folyton változó, vetített geometrikus mező – lélegző négyzethálóval, sebesen futó vékony és vastag fényvonalakkal, horizontális és vertikális nyújtásokkal, tömörítésekkel –idézi elő azt a szűnni nem akaró optikai csalódást, ahol a szem elveszti biztos tájékozódó képességet és másnak, másként érzékeli az üres színpadon szinte alig mozgó testet, mint a valóságban. Hogy a darab nem mostanában készült, hanem jóval korábban (egészen pontosan 2008-ban), arra csak az Umedát jól ismerők gyanakodhatnak. A koreográfus azóta ugyanis az illúziógyártás olyan új szupertechnikáit fejlesztette ki – lásd Holistic Strata –, amire az avatatlan néző csak a legvadabb álmaiban gondolhat.
A szintén izraeli Sharon Eyal (L-E-V) nem illuzionista trükkökkel viccelte meg a szervezőket és a közönséget, hanem azzal, hogy a szigetes körülményeket látva-hallva kijelentette: az előzetesen meghirdetett tizenhárom perces Sara helyett a szerinte inkább ideillőbb, 2013 késő őszén a Trafóban már vendégszerepelt House-ból (kritikánk itt) adnak elő részletet. A csere nem lombozta le a kedélyeket, bár kétségkívül szegényebbek lettünk egy bemutatóval. Az igazi elégtételt azonban az jelentette, amikor kiderült: az egyórás eredeti műből kimetszett közel húszperces tétel önmagában is kis remekmű, nem hagy maga után hiányérzetet. Amihez persze az is kellett, hogy lineáris narratíva helyett a koreográfia a maga intenzív és végtelenül titokzatos belső történéseit írja, ahogy az az új szenzibilitás híveinél lenni szokott.
A színpadon hat lakkfekete, testhez simuló kezeslábast viselő, bizarr testtartású, de kecsesen pózoló figura válik ki a gomolygó füstből, hogy extrém techno partiba oltott piperkőc felvonulást rendezzen a… Hol is? Mintha hívatlan, ám módfelett jámbor és szexi földönkívüliek tennének bemutatkozó látogatást a teljes, mindent elsöprő invázió előtt. A látvány szerfölött izgató, a koreográfia harsogóan extrém. Merev, robotos mozdulatsorok akasztják meg a hullámzó, áramvonalas testeket, kikutathatatlan, androgün tekintetek néznek vissza ránk az erős, elidegenítő smink alól. Közel lép hozzánk az ismeretlen. Kezet fogunk.
Amit Sharon Eyal bármiféle hamis, modoros ráerőszakoltság nélkül a mozdulatokkal művel, az a zsigeri tánc tökélye. És az is, ahogy a L-E-V tagjai táncolnak. Hipnózis ez, nincs rá jobb szó, és mi egy mukk nélkül alávetjük magunkat e terápiának. Mit is tehetnénk mást, gondolkodni sincs erőnk. Nem a magunk urai vagyunk.