Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSAK A VÉR CÁFOLHATATLAN

Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul
2015. júl. 31.
A novelláskötet harmada kiváló írásokat tartalmaz, harmada minőségieket, újabb harmada biztos kézre vallókat. Nem megvetendő arány. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A római számok jelzésével három részre osztott gyűjteményben nagyjából az I. ciklus öt elbeszélése viszi a prímet, kis híján nyomába ér a III. is, újra öt történettel, s csupán a II. egység hatosa erőtlenebb, kimódoltabb. Novella vagy elbeszélés? Nem érdemes nagyon firtatni, hiszen a két műfajnév többé-kevésbé egymás szinonimájává lett az idők során. Papp Sándor Zsigmond a két „zsáner” határán jár (háttérben tárca-előzmények szintén felsejlenek). Például – némelykor szerkesztési kockázatok, illetve a terjedelem fölösleges növelése árán – több idősíkváltást, térbeli ugrást megenged, mint az novellában szokásos, mondatalakítása és (transzponált, lehetőleg a folyó szövegbe olvadó) magán- és párbeszédeinek hullámzása is elbeszélésre vall inkább, a cselekmény, a szüzsé viszont inkább novellai. Jobbára valamiképp titokzatos, majdhogynem balladás históriák pattannak ki az író fejéből, melyek – nem feltétlenül csattanóként – váratlan fordulatokat tartogatnak (az első fejezet a kortársi utalások ellenére helyenként még kifejezetten középkorias, barbár tónust ad hozzá mindehhez). 
Más-más pozícióban, több-kevesebb azonosíthatósággal a történetek birtokosa, a szövegen belüli vagy kívüli elbeszélő szabja meg súlyos lélegzetű, egy-egy sóhajban, felhorkanásban, artikulálatlan ordításban ironikus vagy abszurd beszámolójával az események sorjázását és a detonáló kifejletet. Papp Sándor Zsigmond ismétlődő összetevőket is variáló toposzokkal, motívumokkal, helyszínekkel, tulajdonnevekkel dolgozik mesterien. A nyitó írásnak A nyál a címe: a nedvmotívum az élő és meghaló test képviseletében, jeladásként szinte sosem marad el – köpés, levizelés, vérömlés, vérontás, szexuális síkosság formájában. Nem független ettől a Sár, Sárrét locusnév, Sáhr Piroska személynév. S nem független az amputálás, a törzset elhagyó, netán eltűnő végtagok, az extatikus test-feltrancsírozás motívuma sem. A szerző a csonkoltság, felszabdaltság naturalisztikusan ábrázolt képeit – vér, vér, vér, frecsegő, alvadó, pettyekké száradó vér – lelki földrengések testi omlásaként értelmezi, a pars pro toto elvet kiaknázva. Visszatérő a könyvben a példa: egy embernél fontosabb a levágott végtag. A „hová lett az a kar, az a láb?” a kriminalisztikai vonalat ugyancsak nyomatékosító abszurdoid kérdése arra keres feleletet: „hová lett az az ember, akinek a minap még volt karja, lába?” (Végtagok; Gólöröm stb.).
Különösebb hierarchiát nem keresve az ismétlődő elemekben, említendő a diák-fiatalság időskori, időbontó megidézése mint a csőd számvetése; a számos érdekes nevű kocsma (Kék Kakas, Édes Éj stb.), bögrecsárda, italmérés mint a kivetkőző őszinteség és a végzetes tudatvesztés akla; a futball mint játék s mint a játék megcsúfolása; a roncsok és romok ontológiai híradásként való roskadása; a barátság, szerelem, szeretkezés, sőt a puszta létezés idézőjelessége. Cáfolása. Hiszen ha A Jóisten megvakul, az a Szem szimbolikájával is megjeleníteni próbált Isten isteni mivoltának cáfolata. (Isten sokszor említődik a kötetben, de általában messzi tanúja annak, amit amúgy sem lát.) A novellakezdések sokszor eleve a cáfolat terébe vonnak: „Senki sem gondolta volna, hogy Poshik Gyula előző életében delfin volt. // Az ilyesmi viccnek is rossz. Talán teve vagy rozmár, ha már mindenáron ragaszkodni akarunk az állatokhoz. De hogy pont delfin?!” (A delfinember); „Bár a sajtótörténeti szakkönyvek másként tudják, valójában Talpó György géplakatos volt a világ első paparazzója” (Karel Gott az Elba vizében) stb. Az áldozat főalakja, a könyv számos bűnös áldozatának egyike önmaga identitását cáfolja önléte elhárításával: „Ehhez nagyon értett. Hogy ő ne legyen ő”.
A novellagyűjtemény úgy is olvasható, mint cáfolatok tára. Azaz senki és semmi nem rendelkezik létbiztonságot nyújtó és a morális világrend működéséhez szükséges önazonossággal. Ebből következően az életutak rejtelmesek, képtelenek, semmibe veszők; a tények önmaguk ellen tanúskodnak; még egy rendőrségi jegyzőkönyv is legfeljebb a történések (bűncselekmények, emberhalálok) igazságtöredékeit rögzítik. Papp az antropológiai pánpesszimizmus legcsekélyebb jele nélkül, a „megvakult” és magára hagyott struktúra felismerésének józanságával, a szembenézés és lejegyzés bátorságával, valamint – ismételjük – grandguignolosságba szívesen csomagolt szarkazmussal tárja elénk mindezt.
E megvilágításban hosszú árnyékokat vetnek a valóságos és jelképes fosztóképzők. A hazátlanság (A haza szeretete), a hajléktalanság (Gólöröm), az Isten elvesztése (Az isteni jel), a totális érzelmi sivárság (Csillagos tízes) és más kifosztottságok, hiányok, elvesztegetések, cáfolatok. Az írói kvalitásnak abban a szférájában, ahol Papp Sándor Zsigmond e kötetével mozog, már nem ildomos a „ki hatott rá” dilemmájával vesződni. Bodor Ádám nevét nem is a kritikus vagy az olvasó találja mégis kimondandónak, hanem maga Papp: mint egy interjúban kijelentette, Bodor „járt a legközelebb ahhoz, hogy elvegye a kedvem az írástól. Hiszen, mondtam magamban akkoriban, ha nem tudok legalább ennyire jól írni, akkor nem érdemes”. Tegyük zárójelbe az összehasonlítást. Papp Sándor Zsigmond kitűnően tud írni, novellagyűjteménye megköt a lélekben, emlékezetben.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek