 Láng Annamária |
A darabot nézve, a zenét hallgatva párhuzamként Kodály Székely fonója juthat eszünkbe. Hiszen ahogyan Kodály és Bartók beemelték a parasztzenét a műzenébe, jobban mondva ahogyan a népzene lett a műzene alapja, ugyanúgy tett Astor Piazzolla a tangóval, ami nagyjából az argentin zeneszerző és harmonikaművésznek köszönhetően vált a magaskultúra részévé. Persze a hasonlat távoli, még zenei tekintetben is, de az elv, a cél azonosnak mondható, hiszen ahogyan a Székely fonó népdalokból áll, ugyanúgy áll a María de Buenos Aires egymás után fűzött tangókból. A szándék mögött ott húzódik a meggyőződés, hogy a nép zenéje a legmélyebb, legőszintébb érzelmek kifejezésére képes. Piazzolla zenéje is elementáris erővel hat, amit a színház tulajdonképpen csak még inkább felerősít. Ezt az erőt fokozza a szöveg, a koreográfia, a rendezés, de mégis a zene marad előtérben (teszem hozzá, gyakran látványban is, amikor María a zenészek mögött játszik és énekel).
A Sufni szűkös, de azért meghittnek nem mondható sötét terében a közönség mintha beavatási szertartás részesévé válna az előadáson, amelynek műfaját, főképp a jelenlegi változatban a „besorolás alatt”, vagy még inkább a „besorolhatatlan” megjegyzés érzékeltethetné leginkább. Ebből sikerül előnyt kovácsolnia Láng Annamáriának és a Mezítlábas Zenészek csapatának (a színpadon balról jobbra: Dóczi Áron – hegedű, Bartek Zsolt – klarinét, szaxofon, Koltai Katalin – gitár, Szatzker Zsanett – harmonika, Fervágner Csaba – bőgő), ami nem kis feladat. Már eleve a most előadott változat kialakítása sem, hiszen Piazzolla egyetlen operája eredetileg többszereplős, a muzsikusok száma is nagyobb, Horacio Ferrer szövegének pedig jelentős része narráció, hosszas spanyol próza, amit a jogutódok szerint nem szabad lefordítani semmilyen nyelvre. Az unalom és a hatalmas nagyjogdíjak fizetésének elkerülése végett a Katona József Színházban hallható-látható verzió tulajdonképpen keresztmetszet, ráadásul monodráma, magyar nyelven. Monodrámából jó színházat csinálni pedig nehéz, még akkor is, ha a zene segíti a színész-énekesnőt. De a rendező, Rába Roland és a Máriát megtestesítő Láng Annamária számára nem okoz különösebb nehézséget a feladat.
 |
A Katonás verzió megszületésében oroszlánrészt vállalt Koltai Katalin gitárművész, hiszen mint megtudtam, azon felül, hogy remek hangszerelést készített, amely még ütőhangszer híján is erősen ritmikusan szól, s hol drámaian szikár, hol líraian lágy, még a jogörökösökkel való csatározás jelentős részét is magára vállalta. Úgy szól egységesen a zenei anyag, hogy közben a muzsikusok egyenként is megmutatkozhatnak a gyakori szólisztikus részeknek köszönhetően. A zenészek játéka kifejezetten koncentrált, néha énekelnek is, a játékosság és a humor sem hiányzik előadásukból. A klarinétos-szaxofonos Bartek Zsolt még szólóban is énekel, sőt némi prózai szerepet is kap, s bár szövegét néha pátosszal adja elő, cseppet sem marad hiányérzet az előadás után, hogy miért nem játszik inkább több igazi színész a darabban.
Závada Péter és Zöldi Gergely fordítása mélyen irodalmi, a dalszövegek lendületesek, ritmusuk kiválóan illeszkedik a zenéhez, bár ennek néha az az ára, hogy nem ültetnek át mindent magyarra, ahogyan például María bemutatkozó dalában is hallhatjuk: „María Tango, María, a telivér / María Noche, María, ki neked él / María del Amor! Pokoli nő vagyok én!” De ezek a mozzanatok egyáltalán nem zavarnak. Ahogyan a fordítás egy-két aktualizálása sem, hiszen az elején Ferenc pápát említik meg a jelenések kapcsán, és hát akár véletlen, akár nem, ő maga is argentin, valamint kifejezetten jót nevetünk azon, hogy Maríánk jelenleg a II. János Pál pápa téren dolgozik.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |