Mindezt azonban nem történeti rekonstrukcióként teszi, hanem a mai kortársi közegből kiindulva, abból, amely ugyanolyan instabil, törékeny és ideiglenes békéjű. (Sőt.) Nem véletlen, hogy a jelenből, még inkább a jövő bizonytalanságából indul az előadás-időgép visszaszámlálása. A nagy színpadi képernyőre vetítve kérdőjelek jelzik a leendő királyok, György, Vilmos és Károly regnálásának kezdő- és végpontját, II. Erzsébet királynői életműve befejezetlen, majd peregnek a történelemkönyvek lapjai, a múlt dicső és dicstelen uralkodóinak portréi. 

És nem véletlen a választott forma sem, amely az operatőrrel, a transzparenciájával talán a leginkább egy tévésorozat felvételéhez hasonlítható, hiszen ott sem tudhatjuk, milyen hosszan szavaznak bizalmat a nézők és a gyártók, mikor kapnak kaszát a készítők, azaz meddig támogatja vagy tűri meg egy nép a vezetőjét (és akkor a hatalomra és hatalomban segítő érdekcsoportokról, az ellenfelekről meg ellenségekről még nem is beszéltünk). A határozottan jelen idejű előadás terében (tervező: Jan Versweyveld) egymásra rakódnak a korok: a különböző évszázadok európai berendezkedését mutató térképek, Winston Churchill war roomja, a hidegháború telefonkészülékei, a számítógépen futó kódok. A BBC királydrámái, a History dokurealityjei, az HBO és a Netflix politikai drámasorozatai. A helyszín lehet palota, kórház, börtön, harcmező.

A Peter Van Kraaij dramaturg hathatós közreműködésével létrehozott szöveg kizárólag arra koncentrál, hogyan kerül valaki hatalomra, és hogyan viselkedik a hatalom birtokában. Ennek megfelelően csakis azok a karakterek maradtak meg a három drámából – szám szerint harmincan, tizennégy színésszel játszatva –, amelyek ebben a kontextusban számítanak mellékszálak, elkalandozás nélkül.

Bár itt a korona tárggyá profanizálódott jelkép, és jobb híján egy kórházi szekrényben, a fecskendők fölötti üvegpolcon kap kevéssé kiemelt helyet, a koronázás aktusa – hol a királynak, hol csak a környezetének – még mindig szimbolikus jelentőséggel bír. V. Henriknek saját tetteinek jogán jár ki a vörös szőnyeg és az őt követő díszmenet, VI. Henriket az apai örökség okán fogadják el és a hatalomra való immunitása miatt támogatják, III. Richárdot viszont senki és semmi nem érdekli, egyedül is bevonul, alattvalóinak arcán undor és kényszer. 

V. Henrik (Ramsey Nasr) külsejében is vonzó férfi, maga a tökéletes király. Az esztétikumban sűrűsödik a formátumos egyéniség, a tiszteletet parancsoló, vakmerő, erős és merész hadfi, manipulátornak sem utolsó vezető, akit még ellenségei is elismernek. Nem hagyja figyelmen kívül az egyházat, döntései viszont világiak. Ez a nagy játékos egy katonalelkű eszményi férfi és államférfi, akire öltöny és uniformis egyaránt illik. Lelkesítő szózata nincs, akiben ne ébresztené fel a hazaszeretetet. Ő az a király, aki a népével marad a nehéz időkben is. Ugyanakkor képes a kontrollálatlan dühre, ki tud bújni belőle az agresszív állat, amit azonban a kamerának már nem mutat meg. (Nicht vor dem Volk – mondhatnánk parafrazeálva.) Nem trónon üldögélő uralkodó, ő a terepen van elemében. A válságmenedzser, aki előrefelé rohan. Teszi ezt külpolitikájában is, s ha ehhez még ráadásképp megkapható egy feleség, hát két legyet üthet: miközben növekszik a birodalom, a férfiember révbe ér. Igaz, hogy a nő nyelvét nem beszéli, udvarlásban is gyakorlatlan, őszinte esetlenségének abszurditása, humora és sármja van. Csókolni aztán már kifejezetten a nép előtt, a népnek szólóan csókol. Nem könnyű tehát eligazodni rajta, tettei azonban magukért beszélnek, országa jelentős világpolitikai tényezővé vált.

Utódja fess, trendi, szemüveges fiatalember. Neki sem áll rosszul a jól szabott öltöny, még tán hordani is szereti, a hatalomra viszont egyáltalán nem vágyott. Fél is tőle, gyáva is hozzá, nem is különösebben érdekli. Bólogató kiskutyaként reagál, ami a feje fölött határozó, az ország érdekeit tekintve nem túl potens régenseknek sokszorosan ideális hozzáállás, hiszen a zavarosban így lehet csak igazán saját érdekeik mentén halászni. Angliában káosz uralkodik, nem VI. Henrik (Eelco Smits). Ő inkább pizsamába öltözik, és egyágyas szobájában lefekszik. A döntéseket a színfalak mögött hozzák – s ezt a képernyőn látjuk –, mindent a háttéremberek mozgatnak. Az uralkodó nem nősül, hanem nősítik, ám a sztereotípiákkal ellentétben itt a nő önálló, akaratban és irányítókészségben fölötte áll a királynak (a viszony ábrázolásában felsejlik Diana és Károly házasságának néhány motívuma is). Ennek a Henriknek nincs tekintélye, a birodalmat Gloucester, majd Margit tartja a kezében, akik más-más motivációból és mentalitással, de azonosan magas hatásfokkal viszik az ügyeket. A játszmák aljasak, emberek emelkednek és buknak, talán jobb is, hogy Henrik, aki eközben a hatalomtól rettegve körmöt rág, kimarad a nagypolitikából. A királydráma főszereplőjének semmilyen királyi attribútuma nincs a koronán kívül. Ezt felismeri, de már késő. Míg az V. Henriket játszó színész energiával telve mozogta be a teret, a VI. Henriket alakítónak egyetlen jelentős fizikai mozdulat jutott: kitolt egy nagy asztalt. Ezen üldögélve passzív szemlélője annak, hogy IV. Edwardot koronázzák, majd a rövid nyugalmat követően megindul a harc, a háttérben más-más módokon öldökölnek a rózsák.

III. Richárd (Hans Kesting) elődeivel ellentétben férfiként nem hódító. Az obligát púp helyett kacsázó lépteket és arcára tűzfoltot kap, ennél azonban jóval többet árul el az egymáshoz nem passzoló zakó és nadrág. Fölényességgel kompenzál, nem tisztel sem istent, sem embert. Ugyanolyan egykedvűen locsolja a növényt, mint amilyen egykedvűen tépkedi ki a Biblia lapjait, vagy amilyen egykedvűen gyilkol. Monológját egy tükörbe mondja el. Nem eleve gonoszul, hanem nárcizmussal telve, ugyanakkor úgy, mint aki időnként maga is démonaival küzdeni kénytelen. Formátumos gazember és formátumos ripacs, aki Anna előtt térdre veti magát, aki telefonbetyárkodik Barackkal, Vlagyimirral, Angelával, aki még nem király, de már eljátssza, hogyan pózol uralkodóként. Egy önzés mozgatta fantaszta, aki pontosan ismeri a szabályokat, ezért minden szabályt áthág. Aztán amikor a hullákon átgázolva király lesz, az önzés visszaüt, hiszen a hatalom megtartásához nem elég a rettegés függésében tartani az alattvalókat, a híven szolgálókra is szükség van. Akik viszont nincsenek. Richárd agyából, lelkéből előbújnak démonai és az összes halott elfoglalja a trónt. Itt nem lehet magára erőltetni a nyugalmat és a tiszta észt. Egyre vörösebbé válik a teret betöltő fény, egyre őrültebb a galopp. Hogy vége a rémuralomnak, a rózsaszínülő köd jelzi, s az újabb koronázás. Aztán ahogyan kezdődött az előadás, úgy is végződik: a főcímmel.

Ivo van Hove esetében megkerülhetetlen előadás-alkotó elem a zene. Korálok és te deumok dicsőítenek, funky lazít, rezesek fújnak indulót, metronóm ritmusa nyugtalanít. Eric Sleichim nem pusztán illusztrál, hanem élő hangkulisszával erősíti fel/meg a történéseket a BL!NDMAN négy harsonása, a kontratenor (Steve Dugardin) és a DJ által. 

A Kings of War a százéves háború és a rózsák háborúja 300 színházi percbe sűrítve. Hogy ez első hallásra sok vagy kevés, ki-ki döntse el maga; mindenesetre egy szuszra fél szezon egy sorozatból. Kifogásolhatnánk, hogy a zárlat esztétikailag mintha kilógna az addigi minőségből, és talán több rendezői cinizmus is belefért volna (különösen a III. Richárd esetében). De tegyük a szívünkre a kezünket: melyik kedvenc sorozatunkban nincsenek olyan részek, amelyeket átugrunk?