A hangverseny igen ígéretesen kezdődött: a zenekar nem csupán feltűnően homogén, lekerekített módon szólt, s nemcsak technikai perfekció szempontjából volt imponáló, de olvadékonynak is hatott, érzékenyen követte a zene – és Takács-Nagy Gábor – színváltozásait, a boldogságnak, a vágyakozásnak, a lélek rebbenéseinek lenyűgöző színjátékát. Ha nem éreztem is feltétlenül szerencsésnek a nyitányra következő szimfóniába való (Schiff András modorát idéző) quasi attacca belekezdést a d-moll–D-dúr irizálás után g-mollban, hangulatilag – közös moll-szenvedélyességével – jól és izgalmasan kapcsolódott egymáshoz a két darab.

Takács-Nagy Gábor

S a folytatás messzemenően igazolta a kezdeti várakozásokat. A zene első pillanattól magával ragadott – óhatatlanul az egyik ismert flamand régizene-guru egy-két évvel ezelőtti csiszolt, de sótlan pesti előadása jutott eszembe: ugyan hogy hiányozhatott abból mindaz, ami Takács-Nagy keze alatt oly közvetlenül vált nyilvánvalóvá? Tudniillik nem csupán a nehezen megragadható mélység és költői tartalom, hanem – mégpedig elsősorban – az előadásnak az a beszédessége is, amely ezen a hangversenyen olyan meghatározó szerepet játszott. No meg az a rendkívüli frissesség, reagáló készség, sőt játékosság, melyek közül az utóbbi nem tartozik ugyan első asszociációink közé a K 550-nel kapcsolatban, itt azonban kétségbevonhatatlan tényként volt jelen. De csak egyik tényezőként, hiszen a nyitó- és a zárótétel eksztázisa is maradéktalanul testet öltött.

Lehet, hogy az Olasz Intézet nagylelkű akusztikája is segített, mindenesetre továbbra és mindvégig egységes és tartalmas zenekari hangzásnak voltunk fültanúi; az viszont bizonyosan nem a termen múlott, hogy külön örömet szerzett az intonáció következetes tisztasága; különösen a fúvósoké volt élményszerű.

Művészileg a legnagyobb élményt kétségkívül a lassú tétel jelentette, amely a karmester megrendítő erejű személyes megnyilatkozása volt – persze nem a mozarti zene helyett, hanem azáltal: úgy, hogy Takács-Nagy és köztünk nem elválasztó, hanem összekötő elemként állt a mű és a zenekar. És minden költészet és tragédia mellett folyton jelen volt az anyaggal, a zenei hanggal való féltő törődés is, többek között a zaklatott kettős kötések élő plaszticitásában mind a vonósok, mind a fuvola szólamában.

Johannes Brahms

Meglepő kontrasztot jelentett a darabon belül a menüett gyors tempója, és a vidámság, a tragikum és a groteszk határán egyensúlyozó karaktere. Talán kevésbé voltak hasítóak e felfogásban a tornyozódó disszonanciák, az azonban biztos: élettel volt teli ez a tétel is. Mint az addigiakhoz mindenben méltó zárótétel is, a szenvedély és a formai fegyelem harcának ez a Mozart életművében is kivételesen magasrendű manifesztációja.

Brahms III. szimfóniája elméletileg F-dúr hangnemű ugyan, ám egész hangulatvilága, színei arra mutatnak, hogy voltaképp az az f-moll „életérzés” ihlette, amely a zárótétel kezdő hangnemének képében jut hivatalosan is szerephez a szimfóniában. Ha e tétel F-dúr végződését csak a moll alaphangnem kifényesedéseként fogjuk fel, akkor ez az a szimfónia, amelynek mind a négy tétele négy különböző hangnemben áll (F-dúr, C-dúr, c-moll, f-moll); mégis kevés ilyen egy tömbből faragott szimfonikus alkotást ismerünk. S egy tömbből faragott volt az előadás is, hatalmasan összefogott, himnikus tetőpontot megjáró, mégis rebbenésekkel és borzongásokkal teli nyitótétellel, amelyben a tenger méltóságteljes hullámzása úgyszólván Debussyhez méltó plaszticitással jelent meg előttünk. A kamarazenei minőségek, és az érzékenyen és koncentráltan formált pianók és pianissimók tették emlékezetessé az Andantét, s elomló, varázslatos áttűnések a másik belső tételt. Az Allegro zárótételben az energikus tempó sem volt akadálya sem a frazeálás világosságának, sem pedig az ellágyulóbb pillanatok sejtelmes homályának. Mint korábban nem egyszer, itt is elismeréssel adóztunk a mély pizzicatók nemes zengésének, a zengő-ragyogó kürtök remek teljesítményének, az egész hangzás érett gazdagságának. A végső kitárulkozás megfogalmazásának költőisége és emelkedettsége pedig azt juttatta eszünkbe, hogy Takács-Nagy Gábor karmesteri pályafutásának minden bizonnyal egyik legszebb pillanatát éli. Sajátosan koncentrált, informatív és meg nem alkuvó vezényléstechnikája immár megszilárdult, vérévé vált neki magának és zenekarának egyaránt, s így egyre több tere és módja nyílik arra, hogy felfedje a magában rejlő költőt; ugyanakkor semmi, de semmi nem vált még számára rutinná, minden gesztusa hiteles, és teljes személyiségével áll mögötte. Így vagy úgy, de azt hiszem, ez így is fog maradni.