Bár tavaly azt írtam, hogy a Kispál visszatérése azért nem ciki, mert fiatalok is járnak a koncertjeikre, idén feltűnt nekem valami más is az orfűi fesztiválon: a látogatók nagy része harmincon felüli rajongókból áll, akik idén már kicsi gyerekeikkel érkeztek ide. Ennyi ujját szopogató, gőgicsélő kisbabát még egyetlen zenei fesztiválon sem láttam, ami nem csoda, mert az itt fellépő nagy és elismert zenekarok többsége jóval túl van már az aranykorán. Megöregedtek, megöregedtünk.

 

A Heaven Street Seven például egyik utolsó koncertjét adta Orfűn. A húsz évvel ezelőtt alakult, felettébb invenciózus zenekar éppen hétköznapisága miatt volt különleges. Semmi sallang, semmi rocksztárkodás, Szűcs Krisztián, a HS7 frontembere pedig a trúság szinonimája volt már akkor is, mikor még nem is használtuk a trúság kifejezést. Nem is lettek soha olyan felkapottak, mint a Quimby vagy a Kispál, de a magyar alternatív szcéna egyik legizgalmasabb csapata voltak mindig. És bár nekem nagyon fognak hiányozni, megértem, hogy húsz év után kimerült a zenekar. Tetszik az is, hogy nincs teátrális, hatalmas búcsúkoncert a Sziget nagyszínpadán, hanem végigzenélnek egy fesztiválszezont, nem kiabálják, hogy „nekem tetszik, ha ez a vég”, ez majd nem ad okot a magyarázkodásra öt év múlva, amikor csinálnak egy visszatérő búcsúkoncertet, aztán egy vissza-visszatérőt. Mert csinálnak, efelől nincs kétségem.

 

Volt Orfűn egy másik zenekar is, amelynek szintén ideje lenne elgondolkodnia a radikális megújuláson. Az utóbbi évek legunalmasabb koncertjeit valószínűleg a Quimby adta Magyarországon. Van az a nézet, már-már szállóige a régi rajongók körében, hogy Kiss Tibinek rajta kellett volna maradnia a kábítószeren. Iszonytató parasztság ez, de azt azért hozzátenném, hogy a bunkó Quimby-rajongó jól érzékeli a fáradtságot. Ennek valószínűleg semmi köze nincs a frontember múltbeli drogproblémáihoz, van ellenben a megcsontosodott rutinhoz és az eltelt időhöz. Úgy állnak fel a színpadra, mintha az irodába mennének be reggel nyolcra, és alig várják, hogy délután négy legyen, és végre leugorhassanak a szemközti kocsmába vagy strandra mehessenek a családdal. Kérdés persze, ha a műfaj nagy zenekarai az utolsókat rúgják, mi marad utánuk. 

 

Volt egy fiatalosabb napja is a fesztiválnak, ahol összeverődött a harmincon aluli közönség. Ezen a napon lépett fel például a Mary Popkids zenekar, amely a Nagyszínpad verseny győztese volt tavaly. Már a The Blue Inside című albumukat hallgatva az volt az érzésem, hogy nem magyar, hanem európai zenét hallok, ezt erősítette meg bennem az orfűi koncert is. A magát future popként definiáló zenekar egyértelműen nem a magyar popzenei hagyományból nőtt ki, és ezt ugyanannyira üdítő hallani, mint azt, hogy a számokat angolul, nem pedig hunglishul éneklik.

 

A Nagyszínpad utolsó előadója volt a tinédzserek napján a Halott pénz. Kicsit túlértékeltnek találtam a zenekart annak ellenére, hogy néhány számukon (Nem érinthet meg, Valami van a levegőben) azért érezhető, hogy nem teljesen fantáziátlan a csapat, még akkor sem, ha Marsalkó Dávid hip-hop-szövegei elég gyengék. Ám a Hello lányok és A feneked a gyengém című számoknál kicsit szégyelltem magam, hogy ott állok a közönségben, meg a rajongó lányok helyett is, akik magukból kikelve üvöltötték a Fluor Tomi-színvonalú szexista szövegeket. És nem, ezen az sem segített, hogy Marsalkó külön a lányokkal is elénekeltette a fenekes szám refrénjét.

 

Százezerszer píszíbb és érdekesebb volt ugyanezen a napon a Ricsárgír nevű zenekar, amelyet a PMFC kisszínpadon lehetett látni, és bármennyire is szeretné ötvenfős, de masszív és lelkes közönségük, sosem fognak nagyszínpadon játszani. A Ricsárdgír zenekart a nyolcvanas évek undergroundja ihlette, és tesznek rá, hogy ez 2015-ben elég trendi-e vagy sem. Különben nem az, de ez nem zárja ki az eredetiséget, és kiváló a humorérzékük is, amiről a feltörekvő zenekarok legtöbbje azt sem tudja, micsoda. Ezért aztán tudok nevetni akkor is, mikor Márton Dániel, az együttes énekese huszadszor is elnézést kér, amiért nem tudnak zenélni. Én se tudok, és azt érzem, lenne helyem ebben a zenekarban, ettől baromi otthonos a koncert, az Éndalom című számukat pedig szívesen énekelgetem majd a jövőben is, mondjuk mosogatás közben.

 

Nagy visszatérőket is láthatott idén az orfűi közönség. Én még emlékszem az Amorf Ördögök zenekarra, és úgy tűnt, más is, szép kis tömeg gyűlt össze a PTE nagyszínpad előtt. Tövisházi Ambrus kiváló zeneszerző, az ő nevéhez fűződik az Erik Sumo Band és a Péterfy Bori and the Love Band megalapítása is, az Amorf Ördögök pedig az egyik legérdekesebb projektje volt. Nem tudom, lesz-e folytatása vagy bármi következménye ennek a pár visszatérő koncertnek, amelyeket mostanában lehetett elcsípni, mindenesetre nagyon jó volt megint hallani az életigenlő slágereiket.

 

A fesztivál másik nagy visszatérője a Hiperkarma, élén a meghitgyülisedett Bérczesi Róberttel. Olyan eufórikus élmény volt őket újra látni, hogy nem igazán tudtam eldönteni, valóban jó volt-e a koncertjük.  A Konyharegény című tavaly megjelent albumuk mindenesetre azt mutatja, hogy a zenekar képes a megújulásra, a Recorder újságírója szerint például „évek óta a legjobb magyar poplemez ez”.

 

A FOO Lovasi Andrással indult és zárult: az első nap a Kispált, az utolsón pedig a Kiscsillagot láthatta a közönség. A minimálra vett kispálos működés felszabadítóan hatott a zenekarra, a koncert egy nagy, belterjes viccelődés, amit a veterán rajongók (például én is) nagyon jól értenek.  Lovasi Andrásból pedig igazi rocksztár lett az évek alatt, ez látszik a ruhatárán is (amit valószínűleg nem egyedül állít össze), meg azon, hogy már nem kalimpál össze-vissza a kezeivel, ha nincs benne gitár. Szokásos, hosszas átvezető szövegeket hallunk két szám között, van üvöltve köszizés, profi, összeszokott zenészek és jó buli, annak ellenére, hogy a négy albumon, amikről idén játszanak (Sika, kasza, léc, Ül, Bálnák ki a partra, Holdfényexpressz) viszonylag kevés az ugrabugrálós szám.

 

Remek fesztivál a FOO azoknak, akik nem kapnak eleve hidegrázást a magyar zenéktől. Egy ideje, ha a hazánkra gondolunk, mindenféle rossz dolog jut az eszünkbe, de jó látni, hogy van, ami kiválóan működik. Mert ez is Magyarország, és itt jó lenni.