Revizor: Beszéltél már arról, hogy Párizsban történelmet és politikatudományt tanultál, New Yorkban filmkészítést, és arról is, hogy a különböző országok mit adtak a személyiségedhez. Egy dolog nem derült ki még ki az interjúidból: miért lettél filmrendező?
Nemes Jeles László: Forgatásokon nőttem fel, és megtetszett a közeg: a díszletek, a jelmezek, a kamera. Nem intellektuális megfontolás, hanem az a hatás vitt a filmkészítés felé, ami gyerekként ért. Gyerekkoromban több könyvet meg akartam csinálni filmen, amit olvastam.
 Nemes Jeles László. Fotó: Szilágyi Lenke |
R: Amerikában tanultál, Párizsban éltél. Miért forgatsz mégis Magyarországon?
NJL: Mert rájöttem, hogy Franciaországban nem fogom tudni finanszíroztatni a filmjeimet. Ott a döntési folyamatok kapcsolatrendszerre épültek, de én nem ismertem a megfelelő embereket. A kisfilmjeimre sem tudtam pénzt szerezni.
R: Ezután elmentél Tarr Bélához, akivel A londoni férfi forgatásán dolgoztál együtt.
NJL: Ez egy mester-tanítvány viszony volt. Minden fiatal filmkészítőnek ajánlom, hogy menjen el egy olyan emberhez, aki ért a szakmához, mert sokat lehet így tanulni. Nem egymás között amatőrködve fogjuk megtanulni a filmezést. Kell egy műhely, ahol beleláthatunk a dolgokba. Úgy gondolom, ez a hely nem a filmes iskolákban van. Tarr Bélától elsősorban azt tanultam, hogy milyen elemekből áll össze egy film rendezői szempontból. Azt is, hogy kikkel és mire figyelve kell dolgozni ahhoz, hogy egy elképzelt jelenet megvalósuljon.
R: A Saul fia témáját és a formanyelvét is évekkel ezelőtt kitaláltad, már a 2007-es Türelem is egyfajta előtanulmány volt hozzá. Hogyan alakult az évek során a témához való viszonyod?
NJL: Nem témaként nyúlok hozzá. Feldolgozatlan anyagnak tekintem, ami egy olyan hangot kíván, amilyet még nem hallottunk. Ezt a hangot próbáltam megtalálni magamban. Ez részben arra épül, hogyan tudunk megmutatni, vagy inkább érzékeltetni valamit, ami nem megmutatható. Amit nem lehet bebörtönözni a kamerába. Inkább meg kell próbálni felhasználni a nézőt mint médiumot, hogy a képzeletére hagyatkozva megéreztethessünk valamit abból, ami igazából soha nem volt hitelesen feldolgozva.
R: A Saul fiában sok mindent képen kívülre utaltatok, a hanggal viszont megjelenítettétek a koncentrációs tábor borzalmait, a halált is a gázkamrában. A hang esetében is volt olyan szabályrendszeretek, mint a képi világnál, miszerint kézi kamerával vagy egy optikával veszitek fel a filmet?
NJL: Nem. A hanghoz sokkal ösztönösebben nyúltunk. Folyamatosan épült, egyre több hangsáv keletkezett, és az emberi hangok mennyisége is nőtt, mert ezt kívánta az anyag. Ebben a filmben a hang perspektivikusan elképesztően mély: olyan szakadékot nyit, amilyent a limitált, szűkített kép nem tud, mivel frontálisan nem megmutatható a borzalom. Zányi Tamás hangmérnök mindig figyelt rá, hogy ne legyen túl sok a hang, és megmaradjon a nyers hatása, de arra törekedtünk, hogy immerzív legyen, hogy belemerüljünk a helyzetbe.
R: Nincs zene a filmben, de a zajok közé mégis bedolgoztatok szabad füllel nem is hallható zenét.
NJL: Ez a sound design-nak egy része, amivel egy olyan tartományt akartunk nyitni, amilyenhez a néző nincs hozzászokva. Vannak nem zenei hangok a filmben, amelyek mégis úgy hatnak, mintha azok lennének. Például egy ajtócsikorgás, amit nem muzikálisan csináltunk meg, de magától mégis olyan hatása lett, és ezt ösztönösen érzékelheti a néző.
R: A forgatást hogyan élted meg a sokévnyi rákészülés után? Végre elemedbe lendülhettél?
NJL: A forgatás túlságosan tele van szorongással ahhoz, hogy így éljem meg. Nem olyan volt, mint Michael Bay-nél, aki kimegy a forgatásra, és bekokainozva lépegetőket instruál nyolc kamerával. Nálam ez olyan, mint egy nehéz kő, amit görgetni kell. Szigorú szabályokat határoztunk meg magunknak, ez állandó feszültséget jelentett. Persze nem mondom, hogy nincs benne öröm, de mégis egy első film volt, nagyon sok korláttal. Inkább olyan volt, mint levezényelni egy hadműveletet. Volt felelőssége és tétje, és ezt éreztem is.
 Röhrig Gézával a cannes-i sajtótájékoztatón |
R: Erdély Mátyás szerint nagyon jól meg tudod osztani az alkotófolyamatot és a sikereket is a munkatársaiddal. Egyenlő partnerként kezeled őket a forgatáson és a cannes-i vörös szőnyegen is. Fontos számodra a csapatmunka?
NJL: Igen. Nem tudom, milyen rendező tud egyedül harcolni a „csatatéren”. Én nem tudok. Nekem szükségem van az együttműködésre, mert ezek az emberek állandóan kihívások elé állítanak. Nem bólogatnak, hanem folyamatosan nézik az anyagot, és minél több aspektusból látjuk azt, annál több információnk van ahhoz, hogy jól tudjunk dönteni.
R: Ha csapatjátékos vagy, mennyire hiszel a szerzőiségben, hogy a rendező a film szerzője?
NJL: Ez egy csöppet sem érdekel. Semmiféle ideológiában nem hiszek. Látjuk, hogy Franciaországban, a szerzőiség hazájában rúg a legkevésbé labdába a szerző, mert igazából mindig azt csinálják, amit a producerek akarnak. Még a szerzőiség van ott feltűzve a lobogóra, de az már rég halott. Nincs igazi szabadság ebből a szempontból. A Saul fiának erős rendezői koncepciója volt, ezért úgy érzem, nem kell bizonygatnom, hogy a film meg van rendezve. Lehet, hogy azoknak van szükségük erre, akik a vágószobában rakják össze és rendezik meg a filmjüket, de én nem ezt csinálom, ezért is vonom be a többieket már korábban a folyamatba.
R: Intellektuális rendezőnek tartod magad?
NJL: Jó kérdés. Nem annyira. Talán inkább az érzékekre, az érzékelésre alapozom a munkámat.
R: A Saul fiában is az volt a leghangsúlyosabb, milyen érzés lehetett ott lenni ebben a haláltáborban és átélni a működését, a napi rutinját.
NJL: Azt szerettem volna elérni, hogy a film az érzékek szintjén működjön, és ne kelljen hozzá más, csak a nézői tapasztalat. Hogy aki beül rá, az elfelejtse az összes prekoncepcióját, mialatt nézi a filmet. Bizonyos értelemben az ideális néző számomra az utca embere, aki nem sokat tud, vagy soha nem volt érintve a holokausztban.
R: Claude Lanzmann Soájában mondja az egyik túlélő, amikor meglátogatja a chelmnoi koncentrációs tábor helyszínét, hogy „[Ezt] nem lehet felfogni. Még én sem tudom felfogni, pedig átéltem.” Neked segített jobban felfogni azt, ami a koncentrációs táborokban történt, hogy elkészítetted a filmet?
NJL: Nem. Sőt még kevésbé tudom felfogni, mint előtte. Az elkészítéséhez szükséges energia az értetlen elméé. Nem értem, hogyan történhetett meg. Ez mindig egy kérdőjel marad bennem. Ilyet nem tudok feldolgozni.
 A képek forrása: Mozinet |
R: Szerinted a Saul fia kiválthat valamiféle társadalmi hatást Magyarországon?
NJL: Reménykedem benne. Általában nem vagyok optimista, és ezzel kapcsolatban sem vagyok az. De hátha. A közönségtalálkozókon nagyon jó tapasztalatokat szereztünk, az embereket érdekelte a film. Úgy éreztem, talán megtöri egy kicsit az általános közönyt.
R: Cannes-ban megnyertétek a Nagydíjat, és a kritika is szinte egyöntetűen méltatta a filmet. Hogyan éled meg az óriási sikert?
NJL: Elfáradtam. Próbálom elengedni a filmet, a szomorúságaival és az örömeivel együtt.
R: Korábban azt nyilatkoztad, a későbbiekben is Magyarországon szeretnél forgatni.
NJL: A következő filmemet igen. Azt nem mondanám, hogy az azutánit is. Előfordulhat, hogy Magyarországon forgatom majd, de nem feltétlenül magyarul. A nagy stúdiók Cannes óta folyamatosan hívogatnak Amerikából, kérdezik, hogy küldhetnek-e forgatókönyvet, de nemet szoktam mondani nekik, mert én magam írom a terveimet a csapatommal. Már készülünk a következő filmemre, a tervet megírtuk még Cannes előtt. Egy-két éven belül biztosan elkészülök vele. Feltéve, ha „túlélem” a mostani időszakot. (mosolyog)
R: A Saul fiát 35 mm-es filmre forgattátok, mert állításod szerint a digitalizációval elveszítjük a mozit. Ezek szerint a mozik digitális átállása óta nem is jársz moziba?
NJL: Van egy szabályom: csak azt a filmet vagyok hajlandó digitálisan megnézni, ami filmre forgott. Azért nem fizetek, amit videokamerával vettek fel. De óriási veszteségként élem meg, hogy egyre kevesebbet vetítenek 35-ről, Magyarországon pedig alig. A nézővel szúrnak ki, mert nem moziélményben lesz része, hanem olyanban, amit otthon is megkaphat egy DVD-vel. Ez az első alkalom a filmtörténelemben, hogy egy regresszív technológia, egy rosszabb szabványnak megfelelő sztenderd veszi át az uralmat. Jó lenne, ha az emberek tudatosan állnának ehhez a kérdéshez. Most talán elindult egy trend, és a nézők nemcsak a régi, hanem az új filmeket is kópiáról szeretnék megnézni, jó minőségben, nem pedig a Youtube-ról. Úgy gondolom, hogy azok a filmek, amelyek adnak magukra vizuálisan, vissza fogják hozni a filmtekercset a moziba. Most Amerikában is sok filmet kezdtek el 35 mm-re forgatni.
R: Aggódsz, hogy tévében, vagy DVD-ről, Blu-Ray-ről hogyan fog működni a Saul fia?
NJL: Nem. Már teszteltük, és szerintem jól működik.