Sarah Cohen-Scali regénye, a Max a Kolibrinál jelent meg a kiadó Magasfeszültség! sorozatában, melynek egyik kimondott célja mellbevágó, elhallgatott, de kibeszélendő témákat feldolgozni. (A sorozat egyébként nem egyedülálló a magyar ifjúsági könyvek piacán, szerencsére egyre több, tabutémával, a gyerekek és a kamaszok valódi problémáival foglalkozó kötet jelenik meg.) A regény borítója – amely megegyezik az eredeti, francia kiadásáéval – ennek megfelelően provokatív: egy horogkeresztes karszalagot viselő embrió van rajta. Egy könyv a nácizmusról, kamaszoknak.

Az elbeszélő Max, aki a könyv legelején még az anyja hasában szólal meg. A Heinrich Himmler által kigondolt Lebensborn-program keretében fogant: anyja és apja tökéletesen megfelelt az árja faji kritériumoknak, és kizárólag az utód létrehozásának érdekében „párosodtak”. Így lesz Max az árja faj prototípusa, a nácizmus eszméjének megtestesülése, a Führer egyik leghűségesebb követője. Már magzatként is maximalizmusra törekszik, és eminens módon épp Hitler születésnapján, április 20-án születik meg a Lebensborn-program steinhöringi otthonában. Azért táplálkozik anyatejjel, hogy minél erősebb és nagyobb lehessen, és rosszallja a szeretet minden megnyilvánulását, az anyák minden, ellágyulásról árulkodó mozdulatát. Az anyjától hamar elszakítják, és ily módon cseperedik, már kisgyerekként a Harmadik Birodalom érdekeit szolgálva (árja kinézetű lengyel gyerekek elrablásában segédkezik).

A könyv valós tényeken alapszik, szögezi le a szerző a regényt követő „megjegyzésében”. Karsai László utószava többek között felsorolja mindazt, amit nem támasztanak alá a tények: a fogantatás nem történhetett ilyen körülmények között, a steinhöringi otthon korábban nem elmegyógyintézet volt, nem végezték ki azokat, akik nem feleltek meg a faji kritériumoknak, ellenben mások másfajta „bűnökért” koncentrációs táborba kerültek, és nem dolgoztathatták őket az otthonban, stb. Fontos, hogy az utószóval történelmi tények fénytörésébe kerül a regény, ám a pontosság számonkérése véleményem szerint felesleges gesztus: hiszen egy múltba helyezett utópiáról, egyfajta – akár Voltaire Candide-jához is hasonlítható – filozófiai gúnyiratról van szó. A könyv olyan „egyszerű” kérdések mentén íródott, mint hogy: működik-e a gyakorlatban, és darwini értelemben képes-e a túlélésre a nácizmus? Van-e olyan belső mag az emberben, vagy még inkább a gyermekben, amit érintetlenül hagy a nevelés? Lehet-e szeretet nélkül élni?

Így a regényben nagyon sok mozzanat és apró részlet szolgálja azt a célt, hogy egyrészt a nácizmust a szeretet tagadásaként ábrázolja, másrészt bebizonyítsa, hogy Max – valahol nagyon mélyen – mégis csak felveszi a szeretet rezdüléseit. Kisbabaként arról beszél – és persze teherként éli meg –, hogy láthatatlan fonállal kötődik az édesanyjához, ami miatt folyton átveszik egymás hangulatát. Ha átél valamilyen traumatikus eseményt, nem rendül meg lelkileg, ellenben folyton fáj a hasa. És akármennyire is tiltakozik ellene, kisgyermekként jól esik neki az érintés, az ölelés.

A tények elferdítése már csak azért is elfogadható, mert a túlzásoknak köszönhetően a lehető leggroteszkebb színben tűnik fel minden, amit a nácizmus akkoriban a gyerekekről és a nevelésről gondolt. A legabszurdabb jelenség Max barátja, a tökéletesen árja kinézetű Lukas, akiről kiderül, hogy zsidó. És még csak nincs is körülmetélve. Ez végképp nem fér Max elbutított agyába, ráadásul képtelen elárulni a Lukast, miután megismerte a történetét. Innentől kezdve egyre több olyan dolog történik, amitől Max megrendül hitében, és a kalandjai is egyre abszurdabbak. A könyv egyik legfontosabb teljesítménye, hogy a megrendült olvasót meg is nevetteti: nevetünk Maxon, Max korlátoltságán – és a korlátoltságán felülemelkedő izgágaságán –, a nácizmus csőlátásán és Hitleren. Lukas például fingó Hitler-babát ajándékoz Maxnak, aki persze retteg, hogy felfedezik nála, de mégsem dobja ki azonnal. Amikor a gyerekek Berlinben, egy lakásban tanyáznak, vécépapír hiányában a náci propaganda-könyvek lapjait használják. (Max a biztonság kedvéért a kupac aljára teszi be a Mein Kampfot.)

Tótfalusi Ágnes fordítása stílusos, gördülékeny, ami hitelessé teszi az elbeszélő pozícióját: Max már kisbaba korában is pontosan, illő ridegséggel alkalmazza a Harmadik Birodalom nyelvének fordulatait. De ami igazán hátborzongató, hogy mondataiban sokszor mégis van valami gyermeki. A magyar szöveg – vélhetően az eredeti stílusának megfelelően – nem finomkodik: szókimondó ott, ahol kell. Az is örvendetes, hogy a magyar változat nem riad vissza a lábjegyzetek használatától, ami a fiatalabb olvasókat segítheti a tájékozódásban.