Eckhardt Gábor a már szokásosnak mondható beavató beszélgetésen ki is kérdezte a karmestert, hogyan bukkant a koncert első felének ritkán hallható darabjaira. Hámori Máté, anélkül, hogy csábító aktuálpolitikai párhuzamokat vont volna, a felhangzó művek magyarságáról, illetve magyartalanságáról is beszélt. A magyar zenei élet németekkel kezdődik, s még tisztességes zenekar sem volt az országban, mikor a Brandt családnévvel született Mosonyi Mihály tevékenykedni kezdett. Liszt nem is beszélt magyarul, Bartók pedig, akinek édesanyja német származású volt, legalább annyira a Kárpát-medence zeneiségének megörökítője is, mint a magyarságé. Hogy ironikus vagy célzatos a koncertcím (Szülőföld), azt mindenki döntse el maga: ám tény, hogy egyik mű, Mosonyi Gyászhangjai, Liszt Faust-epizódjai, de tán még Bartók Amerikában, egy orosz karmester megrendelésére írt Concertója sem tekinthető mindenestől magyarnak.
Hámori Máté |
Az est első darabja Mosonyi Gyászhangok Széchenyi István halálára című kompozíciója volt, melynek hazafias jellege – Ábrányi Kornél megfogalmazásában – rögtön „a nemzet ünnepelt zeneköltőjévé” avatta a komponistát. Mosonyi, aki el nem ítélhető módon legtöbb művét a népiesnek hitt műdalokra alapozta, e művében is a verbunkosra, illetve (ahogy Eckhardt a beavatóban bemutatta) a cigányskálára épít. Az Óbudai Danubia Zenekar nagy intenzitással, az ilyen művekre gyakran rárakódó dagályosságtól mentesen interpretálta a Gyászhangokat. Külön figyelmet érdemelnek a zárószakasz G-dúr modulációjának hangjai, ahol az éterbe szökő hegedűk és hárfák szinte az impresszionisták bátorságával szóltak.
Liszt Két jelenete Lenau Faustjából már saját korában is értetlenségbe ütközött, és a zeneszerző tisztában is volt azzal, hogy az első, Éji menet (Der nächtlichte Zug) feliratot viselő tétel unalmasnak hathat. Valóban nehéz ráhangolódni egy ilyen szélsőségesen karakterisztikus, impressziószerű tételre, de a mű már csak azért is fontos, mert a néhány évvel korábban keletkezett Faust-szimfónia utóhangjának is tekinthető. A zenekar pedig hibátlanul játszott. Mágikus hatást keltettek a tétel első szakaszát lezáró, a csőharangon és fafúvókon lebegő A-dúr hangjai, de világos hangsúlyokkal szólalt meg az ezt követő Lento religioso rész angolkürtszólója is. Az Éji menet nehézsége, hogy fenntartsa azt a feszültséget, mely a tétel háromnegyedénél egy nagyszabású crescendóban oldódik csak fel – ez sikerült is Hámori Máté együttesének. Az első epizód állóképszerűségét persze a rákövetkező Mefisztó-keringő is oldja, amely a négy keringő közül az első és legnépszerűbb. A Danubia számára jutalomjáték volt ez a tizenkét perces, elevenül vibráló darab, melyet remek hangsúlyokkal és élénk ritmikussággal adtak elő, a végletekig kimerítve a partitúra groteszk és melodikus hangzási lehetőségeit.
A koncert második felében Bartók Concertója csendült fel, és noha a zenekar néhol nem ért fel a 20. század magasiskolájának számító darabhoz, azért igényes előadást hallottunk. Az első tételben legfeljebb a trombiták aszinkronitására panaszkodhatunk, ugyanakkor hatásosan építkezett a kvartokkal a zenekar, létrejött az a kietlenséget árasztó és egyben végtelen érzékenységgel magányt kiáltó zenekari színezet, amely kevés műben jelenik meg szívbemarkolóbban, mint a Concertóban. A Giuoco delle coppie (A párok játéka) tételben a fagottok kiváló hangsúlyait el nem vitatom, de a himnikus fanfár izoláltságát már fel kell rónom: épp attól (lenne) fantasztikus a tétel, hogy a scherzando környezetből csiszoltan, puhán válik ki a rézfúvósok rövid himnusza. Érdekes módon épp a rendkívül súlyos Elegia tételben szólt kiválóan a zenekar, míg a Finale prestója nem volt tökéletes. A lassú tétel kontemplatív, drámai hangjáért elsősorban a vonósok kiváló kezelése felelős, de érdemes a hárfák karakteres és a fafúvósok fájdalmas megszólalásait is méltatni. A negyedik, Megszakított közjáték (Intermezzo interrotto) tételben megkapó fénnyel szólalt meg a Lehár-melódia (az a bizonyos, amely Sosztakovics VII. szimfóniája révén jutott el Bartókhoz), harsányan és félelmetesen a rá felelő kacaj. A záró ötödik tétel sem tompította egyébként az est fényét, rendkívüli energiával szólt az imitációs rész. Kár, hogy a kadenciát közvetlenül megelőző, nehezebben megragadható, szövevényes pianissimóknál kissé szétesett a zenekar: merthogy az utolsó ütemek fortéinál rögtön magára is talált.