A grúz születésű, még ma is igen fiatal – huszonhét éves – zongoraművésznő, Khatia Buniatishvili fellépéséről sokféleképpen számolhat be a kritikus. Kezdheti azzal, hogy muzsikálása a pályakezdő Martha Argerichet idézi a zenehallgató emlékezetébe, s folytathatja úgy, hogy a két személyiség és zenei magatartás hasonlósága nyilván magának a zongorázás hetvennégy éves nagyasszonyának is feltűnt, hiszen Argerich nyilatkozatokban dicsérte fiatal pályatársát: „Khatia kivételes tehetségű fiatal zongorista. Rendkívüli manuális képességei lenyűgözőek, muzikalitása természetes, képzelőereje és virtuozitása ragyogó.” Buniatishvilit többször is hallotta már a magyar közönség. Mint korábban, most is a Concerto Budapest vendégeként lépett fel, ezúttal Chopin f-moll zongoraversenyének (op. 21 – 1830) szólistájaként.
 Khatia Buniatishvili |
Játéka csupa intuíció, ösztön, érzékiség. A zongoraverseny nyitótételében (Maestoso) nem sokkal a kezdés után átszellemült, elvarázsolt hangulatot teremtett leheletfinom billentésével és ennek nyomán megszülető, alig hihetően éteri pianóival. Hangja kristályharangként cseng és fényt áraszt – de a szabadság is fontos jellemzője előadásmódjának. Azonosul a zenével, és ez az azonosulás egész szellemi, emocionális és fizikai lényét érinti. Igen, a fizikait is – és ezt a hallgató akkor is észreveszi, ha nem akarja, hiszen a vérvörös estélyiben pódiumra lépő, hódítóan csinos zongoradíva (aki, ha holnap abbahagyná a muzsikálást, azonnal folytathatná karrierjét sikeres modellként) felsőtestével intenzíven hajladozik a zene ritmusára, fejével és karjaival reagál a hangsúlyokra – s teszi mindezt olyankor is, ha ő maga nem játszik, csak a zenekart hallgatja (sőt olyankor hajladozik csak igazán). Együtt lélegzik a zenével, nem tudja kivonni magát hatása alól. Ugyanakkor – vagy ennek ellenére – technikai értelemben tökéletesen kontrollálja játékát, melyben nem akad egyetlen pillanatnyi felületesség, elnagyoltság, kisiklás: minden tűhegyes és borotvaéles, a zene valamennyi atomja a helyén működik.
Nagy és termékeny ellentmondás ez, mely Buniatishvili produkciójának fő izgalomforrásaként funkcionált: ez adta a produkció szellemi feszítőerejét. Temperamentum és kontroll, érzékiség és intellektus. Ahogy Argerich esetében is mindig, nála is azt érezzük: megzabolázhatatlan, nemes vad, igazi tigris ül a zongoránál, fejedelmi lény, aki erős, szenvedélyes és okos. A nyitótételben sem csak éteri pianók voltak, korántsem: Buniatishvili játéka hamar áttüzesedett, megtelt indulattal, és körüljárhatóan teljes portrét rajzolt a zenéről. A Larghettóban megcsodálhattuk lélegző rubatóját, ugyanitt a középrész tolmácsolása méltón érvényesítette a szólóhangszer izgatott recitativójának drámai jellegét. A fináléban lenyűgözött a büszke tartás, az energia, a méltóság zenébe foglalt megjelenítése – mindez a virtuozitás felsőfokán. Rendkívül rokonszenvesnek találtam, hogy ez a világszerte ünnepelt sztár szinte gyermekien örült a sikernek, mint aki meglepetten tapasztalja, hogy játékát megtapsolják (nahát! tényleg tetszett?), és ráadásként nem holmi kérkedőn virtuóz bravúrdarabbal csigázta tovább a lelkesedést – inkább egy szelíden szomorú, csendes meditációhoz támadt kedve: Chopin e-moll prelűdjével (op. 28/4) búcsúzott. Visszavárjuk!
 Keller András |
Mi kapcsolja össze Chopin f-moll zongoraversenyét Beethoven 9. szimfóniájával (d-moll, op. 125 – 1824)? A kottából aligha olvasható ki bármiféle kapcsolat – a két előadás azonban felmutatott effélét, mindjárt kettőt is. Az első maga az öröm. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Buniatishvili játéka nem csak érzéki, nem csak virtuóz, nem csak szenvedélyes – a zenélés elementáris öröme, sőt mámora is jelen volt minden ütemben. A másik kapcsolatteremtő mozzanat az előadó teljes, feltétlen azonosulása a művel: ez jellemezte a versenyműben Buniatishvili zongorázását éppúgy, mint a szimfóniában Keller András vezénylését. (A karmester, aki maga is kiváló szólista, már a versenyművet is odaadón és alkalmazkodón, a zongoraművész minden gesztusát figyelve és szándékait szolgálva kísérte, s ebben a törekvésében a kitűnően játszó Concerto Budapest is osztozott.) Keller és a Concerto együttműködése eredményeként egy költői és drámai, rendkívül szuggesztív Kilencedik született meg a Zeneakadémia nagytermében: tömbszerűen súlyos és szenvedélyes interpretáció, tele a műbe vetett őszinte és emelkedett hittel.
Hatalmas feszültségek sűrűsödtek és rendkívüli indulat feszültsége tornyozódott fel Keller vezénylésében a nyitótétel születészenéje alatt. Erő és sodrás jellemezte a démoni scherzót, vad hangsúlyokkal, lázas tempóval, egészében robusztus megfogalmazással. Emelkedetten és intenzíven énekeltek a hegedűk az Adagio molto e cantabile ütemeiben – a formálás elszánt folyamatossága, a szinte wagnerien megszakítatlan vonósdallam rajzolata volt az, amely Keller és a zenekar teljesítményében ezúttal megragadott. Beszédszerűen deklamáltak a mélyvonósok a finálét bevezető recitativóban. Cser Krisztián hatalmas volumenű, de kontrollált basszusa illő magabiztossággal intonálta az O Freunde, nicht diese Töne! intő felkiáltását, Megyesi Zoltán tenorja jól állta a Froh, froh, wie seine Sonnen fliegen legendásan nehéz, magas fekvésű szólójának megpróbáltatásait – és kitűnően teljesített Rácz Rita, illetve Csordás Klára a kevésbé mutatós szoprán-, illetve mezzoszoprán szólamban. A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) telt hangon, gazdag zengéssel énekelte az Örömóda kórusrészeit, Keller és zenekara pedig a végkifejletben sikeresen segítette fel az előadást az extázis legfelső fokára.