Pedig egész biztatóan indult az új évad, azaz folytatódott, egybemosódva az előzővel (a negyedik és az ötödik szezon megszakítás nélkül követte egymást). Hőseink ismét az országutat koptatták, vagyis a zombi-apokalipszis utáni világ folyton fenyegető, kiszámíthatatlan és minden elemében rémisztő rögvalóságában voltak kénytelenek előrebotorkálni a percről-percre való túlélés idegőrlő körülményei között. De ami nekik rossz, az jó a nézőnek, ilyen egyszerű a The Walking Dead metakommunikációja, s éppen ezért kapja magát az ember folyton azon, hogy hősei ellen szurkol, s nem nekik. 

Mindig azok az izgalmas részek, amikor vándorolni kell, amikor ki kell lépni a közösség által megteremtett látszatvilág ideig-óráig a biztonság érzetét keltő kulisszái közül az elvadult külvilág darálójába. De nyilván csupa vándorlásból sem állhat a sorozat, így hőseink évadról évadra letelepszenek, mindig az újrakezdés reményével. Honfoglalásuk egymásra következő stációi adják meg tehát a széria ritmusát, ami, valljuk be, elég monoton jambikus képletet mutat: egy rövid, egy hosszú. Megállunk, elindulunk. És mindig a megállások az unalmasabbak, így most, az ötödik évad elején is annak szorít a néző, hogy minél később érjenek oda, ahová mennek, ezúttal éppen Washingtonba, ami persze a legnagyobb marhaság, de erre még visszatérünk.

A legutóbbi megálló amúgy nem sikerült rosszul, mármint nézői szempontból, ami ugye azt jelenti, hogy szereplőink szörnyen jártak vele. Az előző, negyedik évad tetőpontján nagy nehezen sikerült lezárni a Kormányzó nevével fémjelzett, rétestésztaként elnyújtott unalmas történetszálat, s egyben megszabadulni a börtön (ahol Rick és csapata hosszú időre meghúzta magát) lehasznált díszleteitől is. A Kormányzó, aki eleinte azzal kecsegtetett, hogy az Andrew Lincoln alakította ex-seriff méltó ellenfele lehet, végül papírmasé figuraként rogyott össze egy viszonylag érdektelen ostrom során. Az egyetlen dolog, amiért mégis némi hálával gondolhatunk vissza rá, hogy búcsúzóul még lecsapta egy szamurájkarddal a harmadik évadból véletlenül köztünk maradt, agyzsibbasztó életbölcsességekkel operáló Hershel apó fejét. Az öreg elvileg pozitív karakter lett volna, de a The Walking Dead nem sok mozgásteret hagy a pozitív szereplőknek (nincs is nagy szükség rájuk különben), akik ettől borzasztóan egysíkúvá válnak rendre, s jobb híján a gonosz világ gonoszságát reprezentálandó hamar kiszenvednek (Hershel, mondjuk, pont elég sokáig húzta sajnos).

A börtön díszleteinek hátrahagyása nem csak Hershel vagy a Kormányzó kiüresedett figuráitól segítette eltávolodni a történetet, de a feledés jótékony fátylával fedte be a néhai Mrs. Grimes és Shane Walsh, Rick egykori kebelbarátja majd esküdt ellensége és felszarvazója kínos hattyúdalát is. Épp ezért volt meglepő, hogy a negyedik évad végére és az ötödik elejére milyen sebesen megérkezett a következő stáció is: Terminus. A vándorlás-motívum kedvelői joggal szisszenhettek fel, hogy „ennyi volt?”, de szerencsére a terminusi kitérő nem tartott sokáig, ám annál rettentőbbre sikerült. Végre igazi szörnyetegekkel is találkozhattunk (mármint a zombikon kívül), szadistákkal, csonkolókkal, kannibálokkal, egyszóval vérengző fenevadakká vált embertársainkkal, akiknek a jelenléte – hiszen horror-sorozatról van szó – üdítően hatott. Ám egy elég jól kivitelezett szabadítási akció során innen is sikerült Rick bandájának meglépnie, így folytatódhatott világmegváltó menetelésük a főváros felé. 

És itt érdemes megállni egy pillanatra. A The Walking Dead-et nyilván kevesen nézik azért, mert finom benne a karakterábrázolás, vagy, mert a túlélésért küzdő szereplők lebilincselő pszichés fejlődésen mennének keresztül. Ezt a sorozatot a legtöbben a statiszták miatt nézik, akik igazából itt főszereplők, még ha névtelenek és arctalanok (de legalábbis felismerhetetlen arcúak a nagy közös rohadásban), magyarul a zombik miatt, pontosabban a zombik tömeges legyilkolása, tehát az úgynevezett hentelés miatt. Bizonyára vannak arra statisztikák, hogy egy epizódban hány élőhalottnak kell elpusztulnia, hogy megmaradjon a nézői érdeklődés, de még ne legyen unalmas a gyilkolászás, melyeket a profi sorozatkészítő-stáb kielemez részről részre, néha mégis azt érezzük, hogy méltatlanul kevés walkert kapunk, ellenben annál több meddő emberi játszmát. 

A sorozat – egyébként magyar származású – gazdája, Frank Darabont időről-időre eljátszik azzal a gondolattal, hogy a The Walking Dead nem egy szimpla hentelős horrorszéria, hanem bizony lélektani dráma, ám ezt a súlyt nem képesek a karakterek messzire cipelni vállaikon. A képregény-adaptációknál nem ritka eset ez, egészen mást bír el ugyanis a filmszalag, mint a papírmozi. Robert Kirkman és Tony Moore képregényen remekül teljesítő karakterei nem feltétlenül hozzák ugyanazt a minőséget a filmvásznon. Persze Darabonték tudják ezt, ezért sok helyen el is térnek az eredeti hangulattól, néhol ugyanakkor ez az eltérés sem menti meg a figurákat a hiteltelenségtől. Amíg papírra rajzolva látjuk őket, egydimenziósságuk nem annyira zavaró, amint megelevenednek, szörnyen kínos tud lenni az eredmény. 

Itt az ötödik évadban ugye abban kéne bíznunk valamennyire, hogy a Josh McDermitt játszotta Eugene tényleg tud valamit, amivel meg lehet állítani a kórságot, s ha eljuttatja a csapat Wahingtonba, tényleg meg fogja menteni a világot. Persze soha nem azért kedveltük Ricket és társait, mert akkora észlények lennének, sőt, valljuk be, igazi suttyók ők mindahányan (a szupersuttyó köztük, a már-már szerethető redneck Daryl), de azért ez még tőlük is sok. Nem szeretnék nagyon rosszmájú lenni, de aki egy Eugene-forma figurától várja a világ megmentését, az meg is érdemli, hogy nyakon csípje egy járkáló. Különösebb meglepetést ezután nem okoz, amikor az ötödik részben kiderül, hogy hazugság az egész (de kegyes hazugság, persze!), így a sok hiszti, amit a csalódott suttyók kivernek a hír hallatán, pszichésen annyira üres, hogy rossz nézni.

Szórakozásnak megmaradnak a betéttörténetek, elég vad, ahogy a Terminusból még utoljára felbukkanó rossz szellemek megetetik Bobbal a saját lábát, izgalmas, ahogy Carol egyre jobban bánik a gonoszságával, és aztán Tyreese halála is egy egész szép epizód. A kórházas szál ugyanakkor tök meddő, s megint csak végtelenül túlnyújtott – egyetlen eredménye egy újabb semmilyen karakter (Beth) kiiktatása. Az új figuraként felbukkanó pap (Seth Gilliam kissé elnagyolt játékával) sem tesz túl sokat az összképhez – bár legalább belőle még bármi lehet, egyelőre elég képlékeny a karaktere.

Ezzel a háttérrel érünk a tizenkettedik rész végén Alexandriába, ebbe a háborítatlan kisvárosba, melynek a régi időket idéző nyugalma és kényelme már-már a védtelenséggel határos. Újabb stáció, újabb megtorpanás, ismeretlen, de unalmas karakterekkel, semmilyen (legalábbis horror-sorozathoz nem illő) magánéleti krízisekkel. A feszültség persze végig érezhető a zombivilágban szocializálódott bevándorlók és a tespedt alexandriaiak között, de ez nem akar kitörni, a járkálók meg betörni nem tudnak, így a szitu megint ellaposodik kissé. Még jó, hogy Rick bevadul a végére, a várost poszt-zombi-apokaliptikus Hillary Clintonként irányító Deanna meg beadja a derekát az erőszaknak, de ez így még mindig nem egészen elég. Sokkal-sokkal több (és érdekesebben ábrázolt) zombi kéne ahhoz, hogy ne adjuk fel a The Walking Dead-et. Reméljük októberre megérkeznek ők is.