Sárközy Bence, aki Ceglédről érkezve vált budapestivé, a beszélgetésnek irányt adva felveti többek között, hogy „az írók Pesten élnek”, a gyerekkorunktól kezdve belénk ivódott, illetve hogy a vidéki kultúra szinte egyáltalán nem látszik Budapestről. Ezeket az állításokat – kevés kivétellel – rendre alá is támasztják beszélgetőpartnereinek gondolatmenetei.

Szóba jön az is, hogy Budapestnek nincs egységes arculata, és nem csak a budai és pesti oldal közötti hagyományos különbségek miatt: Újpesttől Csepelig, Budafoktól Rákospalotáig kéttucatnyi olyan településrésze van, amelyek önálló városok és falvak voltak egészen 1950-ig, amíg a főváros be nem kebelezte őket. Egységes arculat tehát nincs, összkép azonban lehet, az viszont nem feltétlenül pozitív.

A debreceni születésű Térey Jánost első budapesti látogatásai idején egyszerre vonzották és riasztották a magas, szürkésbarna épületek, de a metropolisznak nem nevezhető, tehát még emberi léptékű nagyváros nyüzsgése mindenesetre otthonosabb számára, mint a vidéki városok kihaltsága. Debrecen például különösen a vasárnapi délutánokon tűnik ijesztően élettelennek. A szülővárosát fiatalon elhagyó Téreyt nemcsak a mai Budapest utcái és terei, hanem a város eltűnt épületei is érdeklik, vagy éppen a Rákóczi úti egykori villamosvonal, amely ma már nem létezik. Megjegyzi ugyanakkor, hogy a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban rengeteg ízléstelen, az idők próbáját kiállni képtelen épület jelent meg, és hogy egy elhanyagolt, magára nem büszke városból nem véletlenül költöznek ki egyre többen az agglomerációba.

A három író közül a legmesszebbről Papp Sándor Zsigmond érkezett, az erdélyi Radócról indulva mégis előbb járt Budapesten, mint Bukarestben. A magyar fővárosra néha még most is rácsodálkozik, pedig évek óta itt él. A rácsodálkozás mellett az erdélyieket övező sztereotípiák elleni küzdelem is a kezdeti időszakban indult, de szintén a mai napig tart: míg ő maga nehezen fogadja el, hogy itt süteménynek hívják azt, amit máshol tésztának neveznek, vagy éppen azt, hogy a börtönt is börinek becézik, addig a pestiek azon ámulnak, hogy egy határon túli magyar milyen szépen beszéli a magyar nyelvet…

A mindennapi kényelmetlenségeknél egy irodalmár számára persze komolyabb probléma az erdélyi irodalom elszigeteltsége. Papp néhány évvel ezelőtt meglepődött, amikor Károlyi Csaba hívta, hogy a magyarokat képviselje az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. A felkérésre már csak azért sem számított, mert akkor már a negyedik kötete jelent meg, de mivel az első hármat Erdélyben adták ki, idehaza nem nagyon tudott róluk senki.

Bár úgy érzi, erdélyiként soha nem lesz igazán pesti, Bukaresttel ellentétben Budapestért akár még fegyvert is fogna, ha valaki el akarná venni tőle, ráadásul mindig vágyott egy igazi pesti barátnőre is, ami viszont eddigi pályafutása során nem adatott meg neki. Kukorelly Endre ezt hallva rávágja, hogy ugyanilyen hiányérzete van a kolozsvári nőkkel kapcsolatban.

Ő maga tősgyökeres budapesti, édesanyja például a beszélgetés helyszínéül szolgáló Szatyor Bárral szemközti épületben született. Az író gyerekkorát abban a Szondi utcában töltötte, amelyet szerinte helyesen y-nal kell írni, és amely a pályatársak közül Garaczi László otthona is. Vagy éppen a beszélgetést moderáló Sárközyé.

Kukorelly a terézvárosi gyerekkor mellett a budakalászi nyarakat is megemlíti, a focipályát, ahol tulajdonképpen szocializálódott, és a tiszta levegőt, amiért érdemes volt elmenekülni a „nyári pesti rohadásszag” elől. Bár Budakalász mindössze négy kilométerre fekszik Budapest közigazgatási határától, számára mégis távolinak tűnt: Budapestről nézve Budakalász már vidék. Egyébként ma is ott lakik, a Térey által említett kiköltözők sorát bővítve.

Az erdélyi irodalom elszigeteltségét Kukorelly is megerősíti, csak éppen a másik oldalról: ha az erdélyi szerzők könyvei ismeretlenek nálunk, akkor ez talán még fokozottabban igaz az anyaországi írók erdélyi megjelenésére. Az ő könyvei legalábbis nem jutnak el Erdélybe.

Ha viszont csak az anyaország irodalmát, vagy akár kulturális életének egészét nézzük, nem kell bizonygatni az ország vízfejűségét: még a kisebb-nagyobb vidéki műhelyek létezése ellenére is Budapesten történik minden. Itt működik a legtöbb könyvkiadó, de például a színházi élet eseményeinek legtöbb mozzanata is itt zajlik. Bár Sárközy megjegyzi, hogy a budapestiség sem jelent automatikusan útlevelet az irodalmi kánonba, igazi pesti gyerekként például Kukorelly sem született bele.

Budapesten sokan élnek, de kevés közöttük az igazi budapesti, állapítja meg Kukorelly, az igazi budapestiséget pedig természetesen nem a származás határozza meg, hanem a környezetre való odafigyelés. Az, hogy segít-e valaki a hajléktalanoknak, vagy akár felszed-e egy zacskót az utcáról. Egy olyat, amit nem ő dobott el. Aki ezt nem teszi meg, szerinte bármire képes.

De az igazi budapestiségnek akadnak más ismérvei is: aki úgy sétál át a dunai hidak valamelyikén, hogy nem csodálkozik rá az egészen kivételes panorámára – legyen budapesti születésű vagy „gyüttment” – szintén nem riad vissza egyéb gaztettek elkövetésétől.