Az a frázis, miszerint Shakespeare vagy Katona József műveinek ismerete az „alapműveltség része”, már nem állja meg a helyét, hiszen a tinédzserek az internetről pillanatok alatt információhoz jutnak Hamletről vagy Bánkról, ha erre van szükségük. De szükségük van-e erre? A szövegek könnyebb érthetőségét Shakespeare esetében megkönnyítették az új fordítások (Nádasdy Ádám, Varró Dániel), a Bánk bán 2011-es kecskeméti bemutatója (Szabó Borbála szövegkönyvével) pedig befogadhatóvá, érthetőbbé tette a romantikus tragédia konfliktusait. (Meggyőződésem, hogy a modernizált szövegnek a középfokú oktatásban is nagy hasznát vennénk.)

Madách Imre Az ember tragédiája című műve kifejezetten nehéz és hosszadalmas olvasmány, nem is beszélve az elvont, filozofikus tartalomról, ami a tizenévesektől meglehetősen távol áll. Sramó Gábor és Tóth Zoltán rendezése a pécsi Bóbita Bábszínházban arra vállalkozott, hogy a darab eszmeiségét közelebb vigye a fiatalokhoz, és a világ teremtése körüli, a történelem folyamatával együtt járó konfliktusokat generációs problémaként definiálja; olyan szembenállásként, ami esetenként tanár és diák között is megeshet. A választott cím, Az ember tr., nemcsak a rövidítésre és az egyszerűsítésre utal, hanem felidézi azt a fiatalos nyelvi regisztert, amivel bármilyen komoly téma könnyebben megközelíthető.

Talán nem tudatos döntés, de Az ember tr. a bábszínházat is népszerűsíti. A színpadon berendezett pici térben (amit két oldalról vesznek közre a nézők számára odakészített széksorok) az egyes színeket változatos bábtechnikával jelenítik meg. A szűk hely egyébként nemcsak arra alkalmas, hogy kikényszerítse a figyelmet, hanem azt is jelképezi, hogy a klasszikus mű „közel van”, a miénk, a kultúránk része, mindenképpen adni kell tehát neki egy esélyt. Az idős Úr (Krum Ádám) kék-fehér csíkos matrózpólóban, afféle mutatványosként (rendezőként) jelenik meg, üdvözli az angyali kart, majd egy alacsony tribünön ülve követi végig az eseményeket. Ez a megoldás azt is sugallja, hogy a néző is isteni pozícióval rendelkezik: úgy nézzük végig a történelmünket, mint egy színdarabot. A fent említett generációs szembenállás egyik pólusa az Úr, aki elindítja a történetet, felvázolja a követelményrendszert, pozicionálja az elvárásokat, melyek ellen lázadni lehet. Tanárfigura, akivel bizonyos kérdésekben „kötelező” nem egyetérteni. 

A történeti színek gyorsan pörögnek, és mindegyik valamilyen váratlan, meglepő színpadi megoldást hoz. Ezek közül kiemelkedik az athéni szín árnyjátéka, a konstantinápolyi sakkjátszma méretes sakk-keresztes lovagokkal, a párizsi szín kivetített némafilmes – metadramatikus jelenete (ami igazán illuzórikussá, valószerűtlenné és ironikussá teszi az álom az álomban jelenetet), és az eszkimó szín legószerű terepasztalon eljátszott epizódja. Mindegyik megoldás és ötlet plusz jelentést ad a szóban forgó történelmi korszak értelmezéséhez; a rabszolgák Egyiptomban igazából bábok, a demokrácia árnyszerű és valótlan, a keresztes háború és a keresztény értékrend csak egy szánalmas emberi játszma, a francia forradalom a realitás felől nézve valójában komikus és burleszkszerű, a sarkvidéken pedig olyan apró és jelentéktelen az ember, hogy alig látható. Történelemleckék sorát kapjuk, melyek a maguk absztrakciójában unalmasak, az emberi jelenlét, beavatkozás és a színpadi irónia teszi őket érdekessé.

A szereplők hol bábok, hol emberek, a kettő nem igazán választható el egymástól. Az Ádámot (Kalocsányi Gábor, Tölgyfa Gergely) és Évát (Borbiró Judit, Nagy Emese) játszó színészek időnként más szerepeket is megmutatnak, ami rendben is van, hiszen, ahogy Madách szövege is mutatja, Ádám és Éva bárki, azaz mindenki lehet. Egyedül Lucifer (Czéh Dániel, „civilben” bohócdoktor) az állandó szereplő, és mondhatni, elviszi a hátán az egész előadást. Jelenléte cinikus, szemtelen, és az öreg, „tanárbácsis” Úrral szemben tökéletesen megtestesíti azt a kamaszos lázadást, amitől azonnal rokonszenvessé válik. Ádámmal úgy játsszák végig az előadást, mint két cinkos barát, akik a környezetük bosszantására szövetkeztek. Czéh Dániel mestere a közönséggel való interakciónak is, a néző fülébe huhog, csontvázbábokkal ijesztgetve imitálja a haláltáncot, ránk kacsint és évődik. (Az előadás amúgy sem hagyja magára a közönséget, a bábok néha a nézők térdére ülnek, a londoni szín javasasszonya a tenyerünkből jósol, és a kezükbe nyomják a minden rosszért felelős édenkerti almát is.) Ádámmal nem ellentétet alkotnak, a kettősük azt a fajta barátságot jeleníti meg, amivel ellen lehet szegülni akár az idősebb generációnak, akár a felsőbb hatalmaknak. Nem megtört, középkorú férfiak, hanem törekvő, lázadó fiatalok, olyasfajta figurák, akikkel könnyű, üdítő, és örömet okozó az azonosulás. Míg Lucifer az okos, de renitens, és titokban mindenkinek szimpatikus diák, Ádám a szabálykövető, de befolyásolható, elcsábítható társ.  

Az ember tr. további nagy erénye, hogy azokat a jól ismert jelölőket használja, amikre a fiatalok rögtön ráismernek. A falanszter tudósa például tableten mutatja meg Ádáméknak az utolsó élő rózsát, Kepler laposüveget húz meg, hogy enyhítse bánatát és csalódottságát. Szükség van ezekre a gesztusokra, hiszen az alkotók a szöveget – bár jelentősen lerövidítették – alapvetően nem változtatták meg. Madách mondatait halljuk, amelyek önmagukban vélhetően nem jutnának el a célközönséghez. Az előadás azonban egyedül a szöveghez való hűségében mutatja meg azt a „tiszteletet”, ami a klasszikus darabok esetében sokszor a közönségtől való eltávolodás garanciája. A hangsúlyosan működtetett performativitás, testi jelenlét, zene (Komlóczi Zoltán) és színpadkép (Matyi Ágota) biztosítja azt, hogy végig koncentrált maradjon az energia az előadás másfél órája alatt. Hogy a szövegből, a történetből, a darab által közvetített eszmékből mi marad meg a fiatal közönség számára, az kétséges, viszont Lucifer kritikus magatartása, az adott körülményekkel való konfrontálódása, friss lázadása maradandó.  

A darabot lezáró jellegzetes és emblematikus pillanat az, amikor az Úr végszavát („Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”) idézőjelbe teszi, ahogy Lucifer megeszi az emberiség bűnét jelképező almát. Nagyokat harap, hangos a (tanórán való) zabálás, olyannyira, hogy várható, hogy a nézőkben nem is a pozitív, optimizmust sugalló üzenet marad meg, hanem az, hogy a nagy kánonok, a klasszikusok „offolása” is lehet egyfajta értő, kritikus hozzáállás.