Több ok is van, amiért muszáj írnom. A színházi szakma, túl a „what the fuck happened in Miskolc?”-on, számon kéri (többek között rajtam is), hogy vajh’ hogyan tudok egy ilyen nyilvánvalóan fölháborító dologhoz asszisztálni, sőt némiképp helyeselni. De írásra sarkall az is, hogy volt igazgatóm, Kiss Csaba olyan mennyiségű tételesen cáfolható valótlanságot, csúsztatást hordott össze az elmúlt időszakban, ami önmagában is kinyitja az ember zsebében a bicskát.

Rusznyák Gábor

Semmi kétségem afelől, hogy Kiss Csaba alkalmatlan színházvezetőnek. Afelől sincs kétségem, hogy helyes dolog volt az ő eltávolítása. Biztos vagyok abban is, hogy a politikai hovatartozásnak semmiféle szerepe nem volt az ügyben. Azt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nem a semmiből jövő hirtelen felindulásból elkövetett palotaforradalom tette máglyára az áldozati bárányt. Ellenben teljesen egyetértek azzal, hogy ez a dolog barbár módon történt és későn. Túl későn. És azt tényleg ne adja nekünk a bennünket folyton áldó isten, hogy ebből precedens legyen.

Jogos a kérdés: ha ekkora volt a baj, miért nem előbb vagy miért nem mi tettünk valamit?

Olyan ez, mint amikor az ember tudja, hogy a családjában vagy baráti körében a rokon/barát otthon iszik, veri a feleségét, bántja a gyerekeket stb. Mit is teszünk ilyenkor? Mit lehet tenni? Leülünk vele beszélni. Szembesítjük. Rábeszélünk. Ő vagy hallgat ránk, vagy csak bólogat, vagy azt kommunikálja, hogy az ő családjával aztán minden a legnagyobb rendben van; jó, jó, vannak kisebb összetűzések, de hát melyik családban nincsenek, s meg kell érteni őt is, mégiscsak a felelősség, a család eltartásának súlya az övé… S nem mellékesen még azt is kéri: maradjon mindez köztünk, hisz ő egy megbecsült ember, tisztelik, szeretik, ne keltsük egymás rossz hírét. És marad minden a régiben. Ilyenkor mi a teendő? Jelentsem fel a saját rokonom/barátom a családsegítőnél, a rendőrségnél? Vagy verjem meg? Persze, a családon belülről kellene valakinek tennie valamit. Nekik a legnehezebb ez, de nekünk ez volna a legkönnyebb.

Én vagy mi azt választottunk, hogy az eredménytelen próbálkozások után szép lassan hátat fordítottunk ennek a „családnak”, és kerestük a továbblépés lehetőségét.

Kijelenthető, hogy nem a Csaba által elbagatellizált helyzet, a színházi mindennapok és a szerződtetési időszak túlhevítettségének tulajdonítható általános feszültség vezetett idáig, hanem már az első évad második felétől folyamatosan jelenlévő, napról napra és eseményről eseményre fokozódó, olykor heves vitákban, veszekedésekben, elszerződésekben, felmondásokban kicsúcsosodó, majd újra és újra mesterségesen lelohasztott (és a látszatra nagyon ügyelő, a nyilvánosságot kizáró, és ezért) a színházon belül maradó hosszú-hosszú folyamat végkifejlete volt, amiről azt mondja: „mint egy köztörvényest, úgy…”.

Miskolcon baj volt. Nagy. Az, hogy egy nemrégiben nyolc emberrel induló művészeti tanács (köztük egy igazgató, egy igazgatóhelyettes) által vezetett színház három év alatt átmegy egyszemélyi vezetésbe, szerintem épp annyira dermesztő kellene, hogy legyen a szakmám számára, mint a polgármester lépése. Igen, "ez egy Nemzeti Színház", igen, "192 éves, és több mint 300 dolgozóval". És többet érdemel annál, hogy egy ember személyiségének legyen kiszolgáltatva, főként úgy, hogy más lett ígérve.

Kiss Csabának vitathatatlan érdemei vannak abban, hogy a Miskolci Nemzeti Színház jelenleg azt jelenti, amit, ugyanakkor tény, hogy a színház sikeressége, a szakma és a közönség elismerése javarészt az előadásoknak, a művészi produktumnak köszönhető. Ennek majd’ 90 százalékát pedig nem Kiss Csaba hozta létre.

A „baj” nehezen fogalmazható meg, mert Csabát elsősorban nem szakmai hozzánemértése vagy rossz ízlése tette-teszi alkalmatlanná egy háromtagozatos színház vezetésére, hanem emberi jelleme (amely természetesen átitatta szakmai létezését is). Ettől kezdve van nehéz helyzete a művészeti tanács tagjának, a színházi dolgozónak, puccsolónak, kirúgónak, a folyósokon értetlenül mászkáló közvetlen munkatársnak, hiszen lehetetlen nem személyeskedőnek, nem szubjektívnek tűnni. Meglehet, hogy tévedek, rosszul emlékszem, pontatlanul fogalmazok, de muszáj kiírnom magamból valamennyit ebből, mert az mégsem lehet, hogy ez ennyiben és így maradjon.

Ahogy én láttam: a társulat és színház dolgozói számára az a bizonyos pohár Csaba két idei rendezése alatt telt be.

Tudni kell, hogy ezek a rendezéses időszakok fokozottan terheltek voltak a színház egésze számára. Ez részben érthető, hiszen „az igazgató rendez”, és ilyenkor mindenki kicsit jobban „odateszi” magát. Csaba eleve hosszabb próbafolyamatokat engedélyezett magának, s ehhez képest a próbaidőket is többször és rendszeresen túllépte, indokolatlanul túlterhelve főként a színészeket. Egy ilyen időszakban kapta a hírt a társulat, hogy megszűnik a művészeti tanács, és Béres Attila (valamikori igazgató-helyettes) végleg távozik a színházból.

A társulat és maga az alappillér (a művészeti tanács) is ekkorra már jelentős veszteségeket könyvelhetett el. Az elszerződések, felmondások, távozások mögött nem családi és egyéb okok húzódtak, nem a „természetes fluktuáció” okán távoztak a színház minőségét meghatározó egyéniségek, hanem azért, mert sem vezetőként, sem rendezőként nem tudtak Csabával együttműködni.

Hogyan jutottunk el idáig?

A művészeti tanács a kezdet kezdetén nyolc tagból állt. A második pillanattól együtt voltunk, együtt gondolkodtunk a közös társulaton, a színházon. Hat rendező és két dramaturg.

Az első évad végén történt valami: egy látszólag bagatell kérdésben a művészeti tanács leszavazta Csabát, de ő (akkor először) élve igazgatói hatalmával felülírta a döntést. Aztán jött egy komolyabb ügy: távozott Rácz Attila, a művészeti tanács tagja. Nemtelen ügy volt Csaba részéről, és részünkről is, hiszen nem álltunk ki Rácz Attiláért.

Ezzel párhuzamosan egy hosszú-hosszú folyamat is kezdetét vette, a Kiss Csaba és Béres Attila közötti, egyre súlyosbodó ellentét. Ez a második évadra teljes egészében ellepte a színházat. (Erről beszéljen majd bővebben Attila, ha akar, mint ahogy arról is, hogy az eredeti felálláshoz képest miért nem ő lett az igazgató, s hogy művészeti vezetőként miként is alakult ki az a feloldhatatlan ellentét közte és Csaba között.) Mindkettőjüknek vállalhatatlan és védhetetlen momentumaik voltak ebben az egyre elmérgesedő konfliktusban. Az viszont számomra – számunkra – is érzékelhető volt, hogy Csabának az együttgondolkodás a saját véleményének, szándékának a felerősítését jelenti.

Nem úgy indultunk, hogy „ő és mi”, mégis ez lett belőle. Csaba ezt Attilával magyarázta, azzal, hogy mi „egy követ fújunk” meg „az emberei vagyunk” – ez mérhetetlen ostobaság volt, és az a mai napig. Nyilvánvalóvá vált a számunkra, hogy Csabának nem való az igazgatás.

Tavaly januárban Béres Attila bejelentette, hogy elmegy, ha Csaba nem mond le a vezetői posztról. Mi is arra kértük, álljon fel, adja át a vezetést valakinek, ne ő csinálja tovább, mert nem jól csinálja. Csaba gondolkodott, majd azt mondta, ő marad, és Attila távozik, ha akar. Közben számtalanszor hangoztatta, mennyire terhére van az igazgatás, mert a rendezéseitől vesz el energiákat, hiszen ő művészembernek tartja magát.

Amikor együtt maradtunk (nyilván saját egzisztenciális kiszolgáltatottságunk, de az általunk Miskolcra hívott színészek okán is), úgy döntöttünk, hogy nem állunk fel együtt (noha ezt kellene tennünk), sőt meggyőztük Attilát, hogy ő se távozzon végleg, maradjon a művészeti tanács tagja, fogadjuk el, hogy pusztán az Attila-Csaba konfliktus volt az, ami miatt a dolgok nem működtek, s a továbbiakban próbáljunk ezen változtatni. Csaba ezt elfogadta, meghirdette az általános békét, amelynek részeként nem nyilatkozunk és nem bántjuk egymást. Attila maradt, de már akkor közölte, hogy ő szerepet fog vállalni a szombathelyi színházban. (Erre Csaba vagy nem emlékszik vagy nem akar emlékezni, hisz mostanság váltig állítja, hogy az újságokból értesült erről.)

Én akkor ott – és nem csak én – a lelkemben másfelé vettem az irányt.

Béke helyett a színházon kívül és belül Csaba ízlése kezdett elhatalmasodni. A művészeti tanács egy idő után semmiféle komoly szerepet nem tudott játszani; átment egy rendszeres őrsi gyűlés-szerűségbe, ahol ő mint igazgató meghallgatott minket, majd legvégül az lett, amit ő akart. Nem tudott és nem is akart döntési jogköröket megosztani – pedig a kezdet kezdetén ebben állapodtunk meg –, mondván: a felelősség az övé. Önkényes döntések jöttek, a mondatai egymás után oltották ki egymást, se következetesség, se egyenesség, se hitelesség nem volt már a szavai mögött, tulajdonképpen naponta lehetett kisebb-nagyobb hazugságokon, csúsztatásokon kapni. Mellette nem lehetett állni, mert egyrészt ezt ő maga nem akarta, másrészt már mi sem, hiszen a szemünkben mind emberileg, mind szakmailag vállalhatatlanná vált. Ő akarta volna ezt a mellé állást – számon is kérte –, de ezt már kizárta közös történetünk kiinduló pontja.

Az a bizonyos, itt-ott emlegetett tavaly októberi „beszélgetés” a Béres Attilával való végleges szakításról szólt, részünkről pedig arról, hogy így nincs értelme tovább folytatni. Kiss Csaba maga is többször meglebegtette, hogy feláll, bemegy a polgármesterhez és elmondja: ez a dolog nem megy tovább, neki magának sincs kedve így színházat vezetni. Írjon ki pályázatot, ez így tisztességes. Mi mondtuk: oké, legyen így. Ez egy közös kudarc. Szép kudarc, nemes kudarc, de végül is kudarc… Kiderült, hogy viccel. Tesztelt vajon minket?

Ez az egész kicsinység lenne, ha pusztán egy szellemi gittegylet széthullásáról lett volna szó, de eddigre az egész színház így működött. Bizonytalan, cselekvőképtelen, folyton tesztelt emberek, akik nem merik hinni, hogy értenek ahhoz, amit csinálnak, hiszen mindennel az igazgatóhoz kell rohangálniuk, aki vagy mond valamit, vagy inkább majd valamikor mond valamit. Torlódó bemutatók, utolsó pillanatra elkészülő díszletek, össze-vissza terhelt színészek.