Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÉPESKÖNYV-LAPOZGATÓ

A BFZ Varázsfuvolája
2015. márc. 16.
Aki március 9-én este fél hét körül a Müpa mélygarázsa felé vezető úton az épület oldala mentén végighaladt, különös madárjelmezben ácsorgó fiatalembert láthatott: a 2-es szolgálati porta kapuja előtt Papageno mobiltelefonált. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar Mozart-operaprodukcióit sokan érezzük az elmúlt évek revelatív zenés színházi eseményeinek. Személyes kedvencem a Figaro házassága, mely lenyűgözött elgondolkodtató ötleteinek zuhatagával. Március elején A varázsfuvola ismét nyilvánvalóvá tette: Fischer minden Mozart-operához eltérő módon közelít. Ez a színrevitel ugyanis teljesen más volt, mint a korábbiak. A megvalósítás egyik legfontosabb ötlete mindjárt az alapgondolatot is felfedi: a cselekmény a teljes darab során a színpadon elhelyezett nagy vetítővászon előtt zajlik, a vásznon pedig cirkalmas rajzok jelennek meg (Balla Margit), a múlt századelő mesekönyv-illusztrációinak képi világát egy mai dekoratív újszecesszióval keverő stílusban. Világos üzenet: A varázsfuvola mese, felnőtteknek és gyerekeknek. A vetített háttérképek kellemes tempóban váltják egymást, jelzésszerűen minden le van rajzolva, fák és hegyes táj, mezők és égbolt, Nap és Hold, kígyó és madarak, később tűz és víz. A képek előtt jelennek meg az énekesek – ilyen egyszerű minden.

Mandy Fredrich
Mandy Fredrich

Egy másik alapötlet: a daljáték félig magyarul, félig németül hangzik el. Magyar szöveggel halljuk a prózai dialógusokat, németül az áriákat és együtteseket. E döntés koncepcionális hátterét sem kell sokáig találgatni: a prózaszöveg a cselekmény megértésének fontos feltétele és az élmény alapvető alkotóeleme, nem jó, ha csak feliratozva olvashatja a közönség, jobb, ha az ország nyelvén szólal meg. Meg aztán a szólistagárda abszolút nemzetközi: van itt katalán, francia, brazil, német, szlovén, holland amerikai, angol énekes – ha valamennyiüknek egységesen, németül kellene prózát mondaniuk, talán zavaróan heterogén artikulációval hangozna fel Schikaneder szövege. Fischer Iván tehát megkettőzi a szereposztást: minden szerephez egy magyarul beszélő prózai színész és egy németül éneklő énekes tartozik. A betanulás számára új magyar szövegfordítás készült: a költőként és műfordítóként egyaránt kiváló Halasi Zoltán mostani munkájának nem minden részletéért lelkesedtem: egyes fordulatok pontatlanul, elnagyoltan hatottak, más esetekben úgy éreztem, a darabból kibeszélő, aktualizáló poénok vállalásával olyan jelenkori divat követőjévé válik, amely mostanra épp annyira elhasználódott, mint a nézőtér játéktérként való értelmezése.

Magam a rajzokat kommersznek, néha kifejezetten giccsesnek éreztem, a szereplőgárda megkettőzése pedig – bár megmozgatta a néző-hallgató tekintetét, mert a prózai színészeket Fischer (helyeselhetőn) többnyire a színpad (illetve a nézőtér) más pontjain helyezte el, mint az énekeseket, hogy egyazon szereplő két „énje” ne kerüljön egymás mellé – számomra sokszor hatott zavarón, természetellenesen. Az ifjú színészek (Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Csenge, Sipos Vera, Molnár Gusztáv, Bodoky Márk, Figeczky Bence) lelkesen, de sokszor még valóban növendékszínvonalon játszottak (játékmester: Gyabronka József), ami ellentétben állt a nemzetközi énekes gárda letisztult professzionizmusával. Igaz, ez utóbbi is meglepett ezúttal gyengébb teljesítményekkel.

Hanno Müller-Brachmann, Norma Nahoun
Hanno Müller-Brachmann, Norma Nahoun

Örömmel hallgattam Nuria Rial kifinomult és érzékeny Pamináját, Hanno Müller-Brachmann életvidám Papagenója pedig vitán felül a teljes produkció legnagyobb vokális és színészi értéke volt. Andreas Bauer kissé hivatalos Sarastróját azonban vokálisan és színészi atmoszférateremtés szempontjából egyaránt a szolid középszer képviselőjeként írhatom le. Mandy Fredrich Éj királynőjeként és Stanislas de Barbeyrac Taminóként intonáció és technika dolgában nem nyújtott kifogástalan teljesítményt. Rodolphe Briand személyében hiteles Monostatosa volt az előadásnak, és csekély szerepében kielégítő volt Papagenaként Norma Nahoun. A Fesztiválzenekar Fischer keze alatt jól, de nem mindig a tőle megszokott csúcsszínvonalon játszott, a három fiú (a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusa, illetve a Cantemus Fiúkórus tagjai) többnyire gyengén énekelt, de színpadi jelenségként kedvesen üde színfoltot nyújtott, a Philipp György vezette À la cARTe kórus hangzásával és intonációjával feltűnés nélkül olvadt a produkcióba. Fischer Iván tartalmi újításai közé tartozott, hogy a végkifejletben a BFZ hangszeres muzsikusai is erősítették a kórushangzást.

Akadt a rendezésnek egy tulajdonsága, amelyet feltétlenül az erények között kell említeni, s ez olyasmivel szolgált, amivel más produkciók nem szoktak. Fischer Iván a színjáték két része között jelentős stílus- és műfajbeli különbséget tett. A szünet előtt lényegében szimplán képeskönyvet lapozgattunk, később azonban belépett az árnyjáték műfaja (Kuthy Ágnes), és a színpadi ötletek, eredetiségek is megsokasodtak. Mindez tudatosította a nézőben-hallgatóban, hogy A varázsfuvola olyan mű, amelyben a műfaj a cselekmény előrehaladtával „sűrűsödik” és „bonyolódik”. Az első rész még valóban egyszerű mese, a másodikban azonban a mesével már egybefonódik a beavatási dráma és a vallási szertartás.

Fotók: Horváth Judit
Fotók: Horváth Judit

Afféle Wagner előtti „Bühnenweihfestspiel” kerekedik menet közben A varázsfuvolából – (amely más tekintetben is mutat a Parsifalt előlegező jellegzetességeket, ld. szent férfiközösség) erre talán nem mindig gondolunk, és ezt Fischer színrevitele a maga fokozódó műfaji komplexitásával tudatosította a közönségben, bátran feláldozva a stiláris és műfaji egységet, hogy adekvát módon közelítsen egy éppoly kevéssé egységes műhöz. Azt pedig kifejezetten katartikusnak éreztem, ahogyan a legutolsó pillanatokban a vetítővászon felemelkedésével és a zenekari árokból a pódiumra átköltöző zenekar és karmester, meg a jelmezét lehúzva frakkos énekessé átváltozó Sarastro látványával az előadás színjátékból átalakult koncertté, természetes gesztussal sugallva, hogy A varázsfuvola itt és most, köztünk játszódik, szereplői mi magunk vagyunk. Egyenetlen előadás volt Fischer Iván és a BFZ új Mozart-színrevitele, mely elmaradt a legutóbb látott-hallott Figaro remeklésétől – de így is számos értékes, megragadó mozzanatot mutatott fel.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek