Mert hiába pakoljuk mindezt egymás mellé, attól még nem születik meg a dráma, vagy ha úgy tetszik: dráma ebből nem születik. Márpedig Bereményi Géza ennyit tett és nem többet, amikor Szabó Magda Az ajtó című, nemzetközi sikereket is maga mögött tudó regényéből (amit egyébként minden, az előadást bemutató színház bőszen emleget, mintha ez jelentene bármit is) adaptációt készített, majd előbb Zalaegerszegen, az elmúlt évadban pedig Szatmárnémetiben megrendezett. Az utóbbi előadásról a szerző-rendező a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja idején megjelenő Kisvárdai Lapokban büszkén nyilatkozta, hogy végre megtalálta a darab megfejtését, ergo amit a színen látunk, azzal Bereményi maradéktalanul elégedett.
 László Zita és Lőrincz Ágnes az előadásban |
Nem úgy a kritikus, aki most visszatér az alapanyaghoz: Az ajtóban Molnár Anna, a kor sikeres és elismert írónője – nem kell hozzá magánnyomozói kvalitásokkal bírni, hogy rájöjjünk, őt Szabó Magda önmagáról mintázta -, valamint titokzatos mindenese, Szeredás Emerenc, a címbe foglalt nyílászáró mögött élő, magának való, ellenszenves perszóna közötti különös viszony megszületéséről, csúcspontjáról, majd elhalásáról hallunk. Nem az áldozatosan dolgozó társulat, hanem az író és a rendező Bereményi az első számú felelős azért, hogy mindez a szatmáriak előadásában tökéletesen érdektelennek, elviselhetetlenül hosszúnak és kínosan agyonbeszéltnek hat.
Mert a két kivételes karakter egymásra szabadításából még nem születik a dráma legalapvetőbb jegyeivel rendelkező színpadi alkotás, úgy meg pláne nem, ha a két főszereplő köré odacsődítjük a hatvanas-hetvenes évek Magyarországának vérszegény figuráit a filantróp, nagyhatalmú rendőr alezredestől az izgága unokaöcsön át a jóindulatúnak igazán nem mondható szomszédokig. Kamaradráma esetleg, drámai kortabló aligha jön létre ebből.
Márpedig a szatmárnémeti előadás nagyszínpadi produkció: László Ildikó óriási félkörívet tervezett, melynek rendezői balján a Molnár házaspár kopottas lakásbelsejét látjuk, jobbról pedig a bérház udvarát, az Emerenc mindig zárva tartott ajtaja előtti kis teret. A problémák már itt sokasodnak. Az ajtónak központi jelképnek kellene lennie, hiszen nem csupán Emerenc, hanem a nő minden titka, egész rejtélyes sorsa lapul a falap mögött. Ehhez képest a nagy ajtó szomszédságában ott egy ablak (?) és egy kisebb, állandó használatban lévő ajtó is, ami végképp súlytalanná teszi a szimbólumot.
Nagyobb baj, hogy a lakás és az udvar közötti láthatatlan falon boldog-boldogtalan átjár, a második részben a kórházi személyzet is Molnárék belső szobáiból penderül ki – ez amellett, hogy ostoba, rendkívül mulatságos megoldás is egyben. Horváth Károly bejátszott kórusrészletei végig valami nagyon baljósat akarnak előrejelezni – elsőre bedőlünk neki, de sokadik alkalommal ezt se lehet már komolyan venni.
Ahogy a szerencsétlen térbe helyezett szerencsétlen alakok sem érintenek meg. A sikeres írónő szerepével László Zita kilátástalan küzdelmet folytat, a kisvárdai vendégjátékon zavarba ejtően elavult, kitett, közönséges színészetet művelt. A férjét játszó Bessenyei István játékstílusa harsány, figurája pasztell. A nagyszámú mellékszereplő színezni hivatott az összképet, de csak a szürke különböző árnyalatainak felmutatásában jeleskednek.
A végső kétségbeeséstől ment meg Lőrincz Ágnes szép alakítása a rejtélyes Emerenc szerepében. Szuggesztív személyisége jó ideig az előadás gyújtópontja tud lenni a körülötte uralkodó kaotikus viszonyok ellenére. Igaz, a színpadon töltött harmadik óra vége felé mintha ő is megadóan tárná szét kezeit: az ajtó egyelőre zárva maradt.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008