Ahogyan már az előzetes mesebeli, szirupos képi világa is gyanúsan emlékeztetett a jellegzetes Wes Anderson stílusra, úgy a teljes film is, ideértve a hangulatot és a történetvezetést is. De felemlegethetnénk az Amélie csodálatos életét vagy Jean-Pierre Jeunet és Audrey Tautou eggyel korábbi szenzációs alkotását, a Delicatessent, amelynek morbiddal vegyes, egyszerre abszurd és romantikus bája szintén közel esik Ujj Mészáros Károly első nagyjátékfilmjéhez. És ha ezt az egészet megfűszerezzük némi játékos öniróniával, akkor már tényleg itt vagyunk a Liza, a rókatündérnél. A filmnek van ugyan néhány hatásvadásznak ható poénja, de a többségében finom, bájos humor, valamint a feszes dramaturgia miatt kellemesen végignézeti magát.

A történet magját Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című drámája adja. Ennek a műnek az érdekessége, hogy a főhősnek, az ápoló Lisoletténak a hét vendégét a szerzői utasítás szerint egyetlen férfi színésznek kell eljátszania. Az első hat látogató egy-egy udvarló, a legkülönbözőbb típusból. Van itt minden: macsótól a nagyon félénkig, jómódútól a hajléktalanig. A hat férfi azonban sorra meghal különböző balszerencsék folytán, míg végül a hetedik, a Fekete Álarcos Férfi magával ragadja Liselottét.

A drámával ellentétben inkább vidám, mint keserű film magyarázatot is ad a történtekre: egy japán popsztár féltékeny szelleme (David Sakurai) átkozza meg Lizát (Balsai Mónika), amikor a lány otthagyva a saját fantáziájának hitt kísértetet, elhatározza, hogy megtalálja élete szerelmét. Az átok hatására a fiatal, tapasztalatlan lány rókatündérré változik: amelyik férfi megkívánja őt, az hamarosan meghal. A sokasodó hullák Liza körül hamarosan felkeltik a rendőrség figyelmét is, és ennek hála, a lány szomszédságába hamarosan beköltözik egy különc detektív, Zoltán (Bede Fazekas Szabolcs), aki pechjére hamarosan szintén beleszeret a lányba.

Liza végtelenül naiv: élete első harminc évét egy idős hölgy (Molnár Piroska) ápolásával töltötte és a külvilágról szerzett összes tapasztalatát egy romantikus regényből szerezte. Amikor kilép a nagyvilágba, maradéktalanul megbízik minden férfiben és egy lelkes tinédzser ártatlanságának ezerszeresével keresi a szerelmet. A látszólagos aktivitás mögött azonban kifejezetten passzív szereplő rejtőzik. Miközben azt gondolja, hogy újabb lépést tesz az igaz szerelem felé, a férfiak szemei újra és újra csak a mellét és fenekét keresik, ráadásul a japán szellem szinte az összes szereplőt az orránál fogva vezeti.

Ugyanígy, habár profin bánik a késekkel – ami még inkább gyanúba keveri a rendőrök előtt – valójában csupán répát vág velük, esetleg egy műtéttel próbálja megmenteni az áldozatok életét. Balsai Mónika hozza, amit hoznia kell, akárcsak Bede Fazekas Szabolcs a hallgatag detektív, Zoltán Zászlós szerepében, aki egy házőrző kutya hűségével ragaszkodik Lizához. Az élénkebb karakterszerepekre valószínűleg jobban fogunk később emlékezni: ilyen például Kovács Lehel szorongásos, szűz udvarlója, Schmied Zoltán Marlon Brandót idéző nőcsábásza és persze David Sakurai gonosz japán popsztárja.

De legfőképpen a már emlegetett, ismerős-ismeretlen látványvilággal és hangulattal fogjuk azonosítani a filmet. A történet egy mesebeli múltban játszódik, egy sosem volt, 60-as évekbeli Magyarországon, ami ezúttal mintha nem szovjet, hanem amerikai hatásnak lett volna kitéve. Ez a közeg retróbb a retrónál: a pajesz, a gyorsétterem és rock’n’roll érzés keveredik a polgári lakásokkal, a trabanttal és málló, széteső magyar, szocreál közeggel (további idevágó megoldás, hogy a szereplők nevei is különböző nemzetiségekre utalnak).

Mindez gyakran meghökkentő, abszurd beállításokkal párosul. Emellett a film egy pillanatig sem akarja komolyan venni magát, a színpadiasság, a mesterkéltség mindvégig jelen van a szereplők, a kellékek, a táj szinte minden elemében. A popsztárt, bár nem látjuk, de érezzük a föld felett sikló mozgásán, hogy egy kocsin húzzák. A játékosság tetten érhető a parodisztikus, különböző műfajokat kifigurázó zeneválasztáson és képi utalásokon, a művinek ható lassításokon és a narrátor kommentjei hatására ugráló történetvezetésen is. Szembetűnő a gyakori élénk színhasználat is, például a karikatúraszerű mellékszereplők öltözékén, akikkel szemben áll Liza az egyszerű, előbb szürke, majd fehér ruhájával. Hasonlóan fakóbb színű a lakása, amelyben a sok kocsizó kameramozgás és a meglesettség benyomását keltő beállításoknak hála, lassan mi is otthonosan mozgunk, ellentétben a gyorsétteremnek, a rosszul sikerült randevúk helyszínének irritálóbb, steril terével.

A Liza, a rókatündér egy kellemes, a nagy átlagból kiemelkedő abszurd, romantikus film, amelyben a magyaros árnyalatok és színfoltok ellenére sem teljesen újszerű a markánsan előtérbe hozott, valóságtól elemelt vizuális világ (Reviczky Gábort pedig szintén láttuk már idióta, fennhéjázó rendőrként korábban). De ha nem stílustörténeti katarzisra, csak egy kellemes szerelmes filmre vágyunk, akkor bizony a Liza, a rókatündér lehet a Nagy Ő.