A Táp Színház előadása erősen próbára teszi a közönség türelmét. „Amivel most kísérletezem, elég lassú tempójú cucc, egy szabadabb, performanszszerűségeken alapuló történetvezetéssel. Általában azt látom a színházban, hogy mindent sürgetnek, miközben a szöveg gyakran nemcsak el van mondva, de el is van játszva, és még a játék is el van játszva” – nyilatkozta Fekete Ádám, az előadás írója és rendezője a Magyar Narancsnak. És a Csoportkép oroszlán nélkül valóban nem is siet sehova, hanem a hétköznapok lassúságát emeli be a színház terébe.

 

Így történhet meg, hogy végignézzük, ahogy egy szereplő szépen kiboxolja a cipőjét, egy másik mikrohullámú sütőben megmelegíti a vacsoráját, majd elmélázva megeszegeti, egy harmadik megterít egy asztalt, egy negyedik hússzor hallgatja meg ugyanazt az idegesítő dalt egy rossz minőségű felvételről, míg egy ötödik a porszívót járatja, hogy ne kapjon agyérgörcsöt az előzőtől. Az előadás első húsz percében világos lett számomra, hogy szokásos nézői stratégiáimat legjobb, ha a szemétbe dobom. A két és fél óra alatt többször türelmetlenség fogott el, aztán egyszer csak jött egy holtpont, amin átlendülve felvettem az előadás ritmusát.

 

Sok nézőnek azonban ez nem sikerült, amiért nem igazán kárhoztatnám őket, ezzel az eshetőséggel valószínűleg Fekete Ádám is számolt. Kis csoportokban távoztak a nézőtérről, sokszor a legrosszabb pillanatban. Mivel a Trafóban a kijárat közvetlenül a játéktér mellett van, teljességgel lehetetlen feltűnésmentesen kisunnyogni az ajtón, így esett, hogy Hegedűs Barbara roppant szomorú jelenetén – amikor randevúra készülődik, de a pasi mégse megy el hozzá – átgázolt egy magas férfi, megsemmisítve a pillanat feszültségét, és még kedvesen integetett is egyet, amikor a színpad közepére ért.

 

Fekete Ádám előadásában az unalom válik esztétikai önértékké. Mindez azért különösen érdekes, mert ebben az esetben nemcsak színpadi eszközként jelenik meg az unalom (ahogy például Mohácsi János rendezéseiben), hanem az előadás kizárólagos központi témájává emelkedik gondolatilag és formailag egyaránt. És valami egészen egyszerű, de lényeges dologra tapint rá, arra, hogy az élet egy szüntelen, végeérhetetlen várakozás: állunk a piros lámpánál, várjuk, hogy zöldre váltson, várjuk a buszt a megállóban, hogy felülve rá azt várjuk, hogy megérkezzünk. A csomó üresjárat között azért történik is néha valami, ilyen az, amikor elmegyünk színházba, és ha ott az életünk üresjárataival kell ismét találkoznunk, előfordulhat, hogy sértődötten hagyjuk el a termet.

 

Másrészt viszont az előadás legfelszabadítóbb pillanatai is ugyanebből az esztétikai rangra emelt unalomból származnak, egészen pontosan az ismétlésből, vagyis inkább annak a lehetetlenségéből. Hiszen a színházban éppen azt szeretjük, hogy minden pillanata megismételhetetlen, így a jeleneteken belül egymástól csak épp egy kicsit eltérő variációkat látunk. Fábián Szabolcs nem tud kétszer ugyanazzal a mozdulattal iratot megsemmisíteni, ahogy vele szinkronban Laboda Kornél sem képes kétszer ugyanúgy fénymásolni. Az előadásszöveg is ezzel a technikával épül fel, ám mivel a variációk itt sokkal határozottabban jelennek meg, jóval szórakoztatóbbak is, mint a gesztusok többsége. A szereplők a variációkba merülve keresik a nyelvet a lényeg megragadásához, ám mivel a nyelv alapvetően képtelen arra, hogy a lényeget elmondja, ezért a végeredmény egészen nevetséges egy helyben toporgás lesz csak. Így jut el a ki tudja melyik cég vezérigazgatója (Hajmási Dávid) a „hol van a tárgyalóterem kulcsa” problematikájától egészen a „talán lement a kulcs kocsmába, és kérte a szokásosat, egy sört és egy Unicumot” abszurditásáig. És ugyanez a nyelvi nehézség mutatkozik meg Vasvári Emese monológjában is, aki hosszan keresi arra a választ, miért nem jönnek vendéglőjébe vendégek.

 

És vannak közben konzekvensen végigvezetett történetek is. Láthatjuk például, ahogy Fábián Szabolcs figuráját a folyamatos ismétlés szépen lassan eltünteti először csak a többi szereplő, aztán a mi látóterünkből is. Ő volna az első vendége annak a vendéglőnek, ami „vendégek nélkül nem is igazán vendéglő”, de a pincér sajnos nem veszi észre, bármeddig hívogatja. És van celofán úrnak egy felesége is (Piti Emőke), aki épp várandós, és érdekes módon az előadásban főleg átlátszó tárgyakkal van dolga. Egy jelenetben leránt egy kartondobozt, amiből szanaszét gurul egy csomó üveggolyó a színpadon. A nő négykézláb mászva összeszedegeti őket az utolsó szemig, aztán egy villanykörtét kér kölcsön a szomszédtól. Ideális pár lennének a láthatatlan férfival, ha nem tévesztené végül ő is szem elől kedvesét.

 

Fekete Ádám első előadása koherens, izgalmas koncepció szerint épül fel. Persze nem egy kimaxolt Bodó-rendezés, akkor sem az, ha az elvárásaink a XXI. században ez utóbbihoz állnak közelebb, pillanatonként két új információra van szükségünk minimum. Erre jó példa az, hogy szimultán vagyunk képesek a telefonunkon netezni, és közben valakivel beszélgetni is. Ugyanakkor valószínűleg hiba lenne az oroszlánt keresnünk egy olyan csoportképen, amin – tudjuk, mert szóltak előre – nincs ott.