Nemrégiben még arról meséltek a hírek, hogy Johnny Depp azt tervezi, nemsokára felhagy a színészkedéssel. A pályaválasztási elbizonytalanodásnak azonban még nem látszik a nyoma a vásznon: az évi három-négy film tavaly is, idén is megvolt, meglesz, úgyhogy még odébb van, mire Johnny végleg a Woody Guthrie- és Bob Dylan-életrajzkötetek szerkesztésének és a nyugdíjas rockidoljaival (Keith Richards, Joe Perry) való gitározgatásnak szentelheti az életét.

Persze tudjuk: a színészettel már rég felhagyott Depp, nagyjából azzal párhuzamosan, hogy A Karib-tenger kalózaiban részeges bolondozásra, na meg apró- helyett sokmilliós kincsespénzre váltotta a Burtonnél és Gilliamnél kicsiszolt, különc kívülálló karakterét. De nem is Jack Sparrow burleszkes botladozásával van a gond, hiszen ki ne szeretné egyszer-egyszer a fesztelen habókot a moziban, hanem azzal, hogy Depp, mint Pistike a viccben, úgy maradt: addig vágta a Sparrow-pofákat, hogy már indiánként (A magányos lovas), Piroska mellett a farkasként (Vadregény), és most arisztokrata kóklerként is csak arra futja tőle – többre, másra nem.

Az ügymenet a szokásos: Depp besétál, elsőre még vicces, ahogy a bajszát fésüli, másodikra is még csak-csak, de tizedjére már rég eluntuk, pedig még messze a vége. Nem is Depp, hanem ez a bodorított arcszőrzet a főszereplője a Mortdecainak, ami jobb pillanataiban egy vintázs Peter Sellers-komédiának álcázza magát, rosszabbjaiban pedig egy túlhúzott és fésületlen bajuszviccnek. A történet olyan, amilyet a hatvanas években írtak egyre másra Hollywoodban és a brit szigeteken: bűnügyi vígjáték a zsáner neve, a Rózsaszín párduc karambolozik a Casino Royale-lal, persze a ’67-essel, amikor még szándékoltan volt önmaga paródiája a Bond-sorozat. Akinek ez nem hangzik túl biztatóan, annak igaza lesz, hiszen valljuk be, a Casino Royale-ból is csak Woody Allen kiollózott jeleneteit érdemes meglesni a Youtube-on (de azokat mindenképp), a Rózsaszín párducot pedig csak Sellers iránt érzett nosztalgiából vesszük elő, már ha tényleg.

A párhuzam viszont nem légből, hanem a ’70-es évekből kapott, hiszen David Koepp olyan regényt adaptált, ami – állítólag – P.G. Wodehouse és Ian Fleming nyomdokain haladva kultstátuszt vívott ki magának Nagy-Britanniában. Charles Mortdecai enyhén hibbant és roppant simlis angol arisztokrata, aki egy nap 8 milliós adóssággal és frissen növesztett huszárbajusszal állít haza. Előbbi a bűnügyi vonalat, utóbbi pedig egy végtelenségig ismételt geget indít be, mely során felesége, Dzsoanna rendre öklendezni kezd, ha hozzásimul Johnny pedert musztásához. A történet szerint Mortdecai – és felesége, meg a feleségébe szerelmes nyomozó – az adósság törlesztése érdekében egy ellopott Goya-festmény nyomába ered, az útjukat pedig a múltidézgető hangulatnak megfelelően Rolls Royce-szal lezavart autóshajszák, vívótőrrel rendezett csörték és csámpás burleszkgegek szegélyezik. Kötelező tartozék még a felspanolt szexuális étvágyú verőcseléd, Zsokk (ne csodálkozzunk a neveken, hisz a könyv szerzőjét meg Kyril Bonfigliolinak hívták), egy nimfomán műkincskereskedő-utód, egy szintén dúsra pamacsolt bajszot ápoló terrorista, valamint pár ázsiai keményfiú, akik éppen ötven évvel késtek el a Goldfinger statisztacastingjáról.

Egy Bond-paródia ugyan nem éppen eredeti, de korántsem elvetélt ötlet abban a korban, amikor Bond, mint minden szuperhős, megkomolyodott, és a delirium tremenses Jamest a rázott vodkamartini már nem ágyba, hanem a sírba dönti. A Mortdecai viszont csak egy-két oldalvágást oszt ki a 007-esnek, és olyan komolyan bonyolítja a festményrablós sztoriját, hogy az a végére fura nevek garmadájába és kusza fordulatok bozótjába fut bele. A sztori bizony elhasznált, unalmas, és néhol nehezen követhető – ezen pedig a túlpörgetett tempó sem segít. A humort se az elmésen kiötölt szituációk, hanem a végtelenségig ismételt karakterpoénok szolgáltatnák, de a mellékalakok, mint a legyet és nőt röptében el- és megkapó Zsokk, vagy a nyomozásba beszálló Dzsoanna, csak egy tollvonással megrajzolt karikatúrák maradnak. Hiába igyekszik az újra glamúrszerepet játszó Gwyneth Paltrow, és a Terminátorrá torzított Paul Bettany, ebben a filmben csak Deppnek osztottak lapot.

Aki pedig nem nyújt be mást, csak a Depp manírösszest. Johnny korrekt komédiás, de csak széles, elnagyolt gesztusaival nevettet. Ne tagadjuk: egy-egy poén azért így is betalál, főleg a cikornyásan szövegezett dialógok miatt, amikkel a múlt században leragadt arisztokrata a környezetét bombázza. Ám a viccek többsége félremegy, laposan és kókadtan cseng. Látszik, hogy a színészek jól szórakoznak, hogy Depp is leröhögte párszor a bajszát forgatás közben, de ebben a nikotinsárga hajú és fogú, ütődött svindlerben nincsen annyi, hogy egyedül elvigyen egy komplett filmet. Egyedül márpedig nem megy, ezt már Garas Dezső is megénekelte Kernnel, itt viszont nincs mibe kapaszkodni a főszínész untig ismert grimaszain, szemhunyorításain kívül, az előzetesben remeknek tűnő hangjátékát pedig nem hallhatjuk (Nagy Ervin korrekt munkát végzett a szinkronnal, de az eredeti élményt meg sem közelíti).

Nagyobb baj, hogy a film, a sztori, a karakterek mögött nem lapul semmiféle fajta tartalom. A Mortdecai színcsupasz retró, címszereplője pedig felbajszozott anakronizmus, egy letűnt népréteg kókler képviselője, akinek semmi köze a mai világhoz. Ebből persze fakadhat pár poén, mint amikor Amerikát legyarmatozza, L.A.-t magát pedig egy pornográf filmnek látja Mortdecai, de pont a jó komédiák lényege hiányzik belőle. Hogy valamit felmutasson és kifigurázzunk belőlünk: a takargatott kisszerűséget, a járulékos ügyetlenséget, vagy a furtonfurt vágyakozást netán. De nem, a Mortdecai csak egy fáradt farce, olyan, mint a hungarizált bajuszmém-őrület volt nemrégiben: túlpörgetett, és az első két poén után következetesen humortalan.