Ezt a romantikus mesét tolja félre az előadás, s tartja meg a Terminátoron nevelkedett generációknak a mait: a Fekete Vadász itt alakváltó alien. Vadász alakba bújik, mint Max, majd mint Kaspar, ő a lelőtt barna sasmadár, ő az utolsó kiöntött bűvös golyó, de ő a fehér galamb (a fehér vadász) is, és csak egy biztos számtalan megjelenési formája közül: a neme. A Fekete-Fehér-Bűvös Vadász egy nő. 

Az előadás gyönyörűséges és összetett meséje mindemellett megértően állítja: a német nemzeti romantika horrorja rámásolódhat a mi történeti múltunk borzalmára, a kommunizmus retteneteire. S akár a cseh erdőben vadászgatva a harmincéves háborúban, akár kedvenc retro-időnkben, az ötvenes években, a (munka) hősei mindig emberiek. A vadászni már nem járó midlife-os férfiak lőni sem tudnak. Bűvös ketyerére, golyóra szorulnak, hogy házasodhassanak, s nem mellesleg magukévá tegyék a pompázatosan kívánatos, az egyetlen jelen lévő erőt, Samielt, a rosszat. A Fekete Vadász az Erkel Színházban Ladányi Andrea, s ez a szereposztás elemeli a kommunista urizáló vadászbulik mítosszá érett közegéből a történetet, mert a táncos teste oly kívánatos, színpadi ereje oly domináns, hogy a rossz akarása lelép a metafizikai szintről a fizikaira. Test akarja a testet.

Zsótér Sándor operarendezései események, bár a Weber-opera körül nem létezik olyan magyarországi játék-kánon, melyet újraírhatna. Az operát ugyan azon frissiben, már 1838-ban játszották a Pesti Magyar Színházban, de a német nemzeti opera, a német nemzeti identitás kultúresszenciája a közelmúlt repertoárjából teljesen hiányzik. Izgalmas döntés Weber romantikus eposzát németül, magyar prózai betétekkel behozni az Erkelbe 2014 végén, nem egyszerűen azért, hogy megnézzük, miféle helyet lel magának ez a nemzeti ideológiának tételezett opera Budapesten, hanem mert olyannyira invenciózus játék kerekedik Zsótér és az egész társulat köré, mely ritka élmény operajátszásunkban.

Ez az előadás most a kórusról szól, mely hangilag talán nem végig, de játékban három teljes órán át tartja babonás és hiszékeny, ezért erőszakra is hajlamos közösségként a nézői figyelmet. Olyan kórust hallunk, mely egyenként is tud játszani, s a színházi akusztikával mesterien bánva Zsótér már a kezdő körtáncnál eléri: mindenkit, amikor a színpad elejére érnek a (rockis) körtáncban, kihallani egy-egy pillanatra a zenei összhangból. Mindenkit látunk, mindenkit hallunk, mindenkit ismerünk a tömegből.

Halász Péter vezényli a zenekart, tetszetősen, mintha eltávolodna az utóbbi évek Harnancourt-tól elfogadott szaladós sebességtől, de bármennyire is melodramatikusan hömpölyögjön a nyitány, a teljes kórus is tapsra ragadtatva ünnepli a zenekart. Ez a játék közege: a kórus figyel, majd részt vesz. 

Weber zenei motívumai inkább huhognak, mint félelmet keltenek, és zombi-filmek paródiáját hozza a kórus, amikor az utolsó bűvös golyó is kikerekedik az öntőből. De erre a zombiseregre Zsótér és a kórus óvatosan készít fel minket. Először hozzászoktatnak ahhoz, hogy a magyar nyelvű prózai részek szétbeszélik a mesét. Anci és Ágota szóviccei „a kép szöget ütött a fejembe” kíntól eljutnak addig, amíg Kaspar és Max tánca után ez hangzik el: „a srebrenicai mészárlásnál ilyen dalokat lehetett tanulni”. S így készülünk fel az utolsó jelenetre, ahol a próbalövésre kötelezett Max előtt térdelnek-fekszenek, megkötözve állnak-hevernek szürke alsóban mozgó lények. S itt világos lesz Zsótér rendezéseinek következetes állítása: a test van a színpadon, nem a szerep. Ha félpucér, hétköznapi testét mutató esendő emberre mered a puskacső, megidézve az iraki hadifoglyok felett pózoló amerikai katonákról készült képeket, akkor a jelenet erősebben szól az erőszakról, a megerőszakolásról, mint a mesés szerelem igézetéről. 

Webernél a jóé a C-dúr menet, Zsótérnál emberien disszonáns az ősz hajhoz társuló civil pocak, Max nyitott gallérú fehér inges káder-öltözete. Mindehhez a Farkas-szurdokban, a rettenet zenei harmóniái alatt Max anyjának szelleme nem fehér lepelben, hanem a sírból pucéron kikelve, zombi-fehéren vonul át előttünk fiát kísértve. 

A formált akusztika is a játék része. Zsótér az Operaházban 2009-ben  rendezett Orpheuszával már mutatta, mennyire átstrukturált lehet a hangzó tér, ha megemeli az énekeseket. Itt az áriák szólnak magasból, targonca emeli magasba az énekeseket. Max, a szerelmes lírai tenor vadászlegény, Kovácsházi István, erőteljesebbként, Ágotát játszó Szabóki Tünde a magasban tragikusabb, már szinte wagneri szopránként szól, s felemelve zengik szerelmüket, magányosan, mint egy wow-hős. Egymás univerzumába nem lépnek, egymást nem ölelik, egymásra is alig néznek.

Az előadás ezt az ívet futja. Mindezt Ambrus Mária talált tere rendezi feszes ritmusba. Az Erkel Színház széles színpadát félkörívben zárja le egy káprázatos mozaikutánzat, Buzludja elhagyott romjai kísértenek ijesztgetve a kommunizmus zombijaival. Ikonok színe aranyolja a kommunista mítoszkört. Munkásportré középen, bajusszal, becsülettel, krisztusi tekintettel, körötte mozgásba lendülve megmerevedett munkástestek és karok pucér és feszülő izommal. A felfelé és lefelé mozgó félkörű palástot biciklikerék kupola szerkezete zárja. Ez a kerék hol billegő tető, hol leereszkedő és felszálló ufós csészealj, hol sátánkör a földön, de az építmény váza erősen asszociálja a húszas évek legendás orosz konstruktivista előadásait is. Ez utóbbira Benedek Mari vadászegyenruhái vezetnek rá, hiszen a sapkák simlis puhasága, a nadrágszíj műanyagszíne, a korca betűrése mind a húszas évektől a hatvanasokig jellegzetes katonai szabászat továbbélését, összemitizálódását kínálja. A puskák mérete, a sokaknak válltól vádliig tartó hossz a férfi(as)ság és a lőni tudás azonosságát rendezi egyértelmű képbe.

A Weber-mese happy endjét a remetének kell hoznia, de Zsótér előadásában a végső igazságot osztó hatalom egy öreg pártfőtitkárként belépő Kováts Kolos megértő hangszínű basszusával kap hangot. Halljuk a szerkezetére szétbomlott, kísérteties térben a titokzatos utolsó ütemek szűkített szeptimjeit üstdobokkal, klarinéttal, s látjuk, hogy minden miként válik viszonylagossá. Nem azért, mintha Max megölné Ágotát, akár az eredeti mesében, hanem azért, mert Samiel-Fekete Vadász-Ladányi Andrea áll Max-Kovácsházi István előtt fehér galambként. S Max nem szabadulhat a vágytól.

Mese ez is, mesévé lettek az ufók, a kommunisták, múltunk, munkahőseink. De az opera öröme hatja át a Weber-bemutatót, a zenéé és a színházi közös játéké. Igen jó nézni, s talán jó csinálni is.