De mi van akkor, ha megfésülik, szépen felöltöztetik, és bevezetik az előkelő társaságba? Valószínűleg senki sem ismer rá. Vagy igen, de nem veszik komolyan. Vagy komolyan veszik, de sajnálják. 

Valami ilyesmi történik a Ludwig Múzeumban az Anarchia. Utópia. Forradalom. című kiállításon, ahol a már-már kortárs-szabványosnak mondható kiállítás-rendezési kezdetek, vagyis a videóinstallációk után még reménykedve, később azonban egyre zavartabban és fokozódó hiányérzettel fordulunk be az újabb termekbe. 

Mert keressük és várjuk a Forradalmat, az Utópiát és az Anarchiát, de nem nagyon akadunk rá, csak egy retusált tükörképre. Az elején még csak a dejà vu érzésével kell megküzdeni, hiszen minden nagyszabású kortárs kiállításon szükségszerűen vannak politikai-társadalmi tartalmú művek, a különbség most az, hogy itt kizárólag ilyeneket látunk. Az összeadódás eredményeképp tehát ennek a tárlatnak jó nagyot kéne szólnia, de ez elmarad. 

Pedig elvileg nem lenne szabad, hogy az időfaktor és a hely szelleme befolyásolja a művek hatását, gyakorlatilag azonban épp ez történik, de nem az utókor történelmi tapasztalásának a malíciájából kifolyólag, hanem a munkák gyökértelensége miatt. Melyek többsége szinte feszeng a rákényszerített jólneveltségben, s így valahogy elmegy az erejük, pedig eredetileg volt nekik, nem is kicsi. Most azonban, az illedelmes egyenkeretek (amelyekbe például Ladik Katalin és Szombathy Bálint műveit rakták) és a steril installáció miatt többnyire elvéreznek még azok is, amelyek „rekonstruálódnak”. 

Mert például a Hejettes Szomlyazók 1989-ben, Berlinben bemutatott, falfirkás, sok tárgyas installációja olyan precízen és gondosan kivitelezett, hogy ez már eleve tökéletes megsemmisítése a hajdani társaság hajdani szándékainak, melyek alapkövei (többek között) a tekintélyellenesség, a spontaneitás és az ötletszerűség voltak. Nem járt jobban a szlovén Lovaglás szelfizéssel című „perfo-installáció” sem, pedig a szándék szerint ennek durrannia kellene, hiszen az egész teremrész, a földtől a plafonig pink színű plakátokkal van kitapétázva, s ebben a környezetben foglal helyet a  „polgárpukkasztó” (ha van még olyan egyáltalán) mű, amely bevásárlókocsistul, falloszostul sem több, mint a helyi önkormányzati választás elleni csínytevés. 

Nem ez az egyetlen gyenge mű a kiállításban. Igaz ugyan, hogy a forradalom is kitermeli a maga söpredékét, s az anarchia is inkább a ziláltságról, nem pedig a finnyás ízléséről ismerszik meg – ha ezek belejátszottak volna a válogatás szempontjaiba, akkor érthetőbb lenne a hullámzó színvonal, de valószínűleg nem erről van szó, hanem egy divatos gondolatkör felkapásáról viszonylag könnyen beszerezhető művek által.

Mert nem túl nehéz drMáriástól egy egész termet megtöltő, komplett kiállítási anyagot a LUMU-ba szállítani, de miért nő – az általam egyébként igen kedvelt – művész aránytalanul a többiek fölé, a tálalást, vagyis a hermetikus elzártságot és a vörös falszínt tekintve ráadásul fölöslegesen didaktikus-felmagasztaló módon? Vagy ott van az exhibicionista őrült fenegyerek, a német Jonathan Meese falnyi méretű gigászi vászna, amely úgy, ahogy mi Budapesten látjuk – nagy kép a falon – nem túl izgalmas. Ahogy viszont a neten is megtekinthető, hogy a frissen festett-maszatolt mű folytatódik a földön, úgy azért valamivel érdekesebb. 

Egyébként műfajilag sokfélék a művek, van videó, grafika, gyerekrajz, festmény, szobor, tárgy és installáció, többféle a megszólalás hangja is: dráma, szatíra, irónia, szóval a változatosság adott, valahogy mégis belefáradunk a kiállításba, mert eltévedünk a nagy egészben. És nem az óriási felhozatal miatt, mert a mennyiség ugyan bárhol maga alá tudja gyűrni a látogatót, ám, ha egy logika mentén vezetik, s érti, hogy miért és hova jut, akkor végül is győztesen kerül ki a néző bármely kiállítóteremből, itt azonban inkább összezavarodva és hiányérzettel, vagyis vesztesen távozik. 

Mint említettük, rengeteg a mű, a merítés azonban meglehetősen lokalizált. A kiállítás nemzetközi igénnyel szerveződött, pontosabban „Kelet-Közép Európára fókuszál”, de igencsak hézagosan. Itt vannak a németek, az osztrákok és a délszlávok, ám hiányoznak a csehek, a lengyelek, a románok. Pedig földrajzilag (hogy mást ne mondjunk) ők is ide tartoznak, s ha a tárlat tényleg „kísérletet tesz a művek kontextusának a rekonstruálására”, az éppen nélkülük elég bajos.