Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDENT MEGMUTAT

A sebész, 1. évad
2014. nov. 29.
Ha Csáth Géza írt volna egy Doktor House évadot, az lehetett volna ilyen morbidan és súlyosan szórakoztató. A sebész – többedmagával – új tradíciót nyithat a sorozatkészítésben, pedig nincs benne semmi forradalmian újszerű. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
„Ez tényleg olyan volt, mint kutyából szalonnát készíteni” – mondja dr. Thackery, miután hozzávarrta a páciens felkarját az orrához. 1904-ben még ez volt a legmodernebb módszer az orrplasztikára: a beteg karjának egy nagyobb bőrfelületét kötötték össze az orral, és ha pár hét alatt kialakult a véráramlás, akkor levágták a bőrt a karról, és rávarrták az orra. New Yorkban járunk, a XX. század elején, amikor az orvostudomány még korántsem volt az az egzakt életmentő szolgáltatás, aminek manapság gondoljuk. A Knickerbocker Kórház orvosi szempontból roppant progresszív: használják a leghatásosabb fájdalomcsillapító és altatószert, a kokaint, az épületbe bevezetik az áramot (agyon is csap pár szerencsétlent), és rendre új műtéti módszerekkel próbálkoznak (el is halálozik pár páciens).

A haladást elsősorban dr. Thackery képviseli (játssza: a magyarosan felbajszozott Clive Owens), akinek célja nemcsak a betegek meggyógyítása, hanem az orvostudomány fejlesztése, az emberi tudás bővítése. A faji integráció terén már nem vall haladó nézeteket: nettó rasszista, mint az egész kórház, ahova az intézmény mecénása szerződtet egy fekete bőrű doktort. A szinopszis nem sok jót ígér: a „hátrányos helyzetű” dr. Edwards a jogaiért küzd, a zseniális orvos Thackery az elismerésért, oldalágon pedig mindkettőjüknek beköszön egy szerelmi viszony. Kórházas sorozat, függőség, és faji meg osztályellentétek – ezeknél kevés terepet jártak be alaposabban az amerikai televíziózás történetében.
Mégis, a korhűség már eleve eladja a sorozatot. És ez alatt nem csak arra kell gondolni, hogy a precízen kidolgozott ruházatok vagy a helyszínként használt New York-i műemléképületek roppant autentikus külsőt kölcsönöznek A sebésznek. Hanem arra, hogy a maihoz képest kezdetleges orvostudomány módszereit könyörtelenül beleépítik a történetbe. A hol csodaszámba menő újításnak, hol a jó cél érdekében elnézett hentesmunkának tetsző műtétek hangsúlyos pontjai a sztorinak, a mellékszálakban pedig olyan valóban élt alakok bukkannak fel, mint a járványterjesztő Tífuszos Mary, arról nem is beszélve, hogy magát a főhőst is egy innovatív, heroin- és morfiumfüggő orvosról, William Stewart Halstedról mintázták.
A műtéteket tekintve A sebész korántsem olyan szemérmes, mint a legtöbb orvosi széria. Konkrétan mindent megmutat: az elnyisszantott végbeleket, a meglékelt koponyákat, a véres császármetszéseket. A minta már az első epizód  első öt percében kirajzolódik: itt bizony az életmentés nem olyan mindennapos, mint A Grace klinikán. Ebből egyenesen következik, hogy A sebész darabjaira szereli szét a kórházas sorozatok hatásmechanizmusát. Míg az életmentő műtétek általában a thriller feszültségére építenek – a Sherlock Holmes reinkarnációjának is tekinthető dr. House pedig a pontos diagnózis felállításának krimi-izgalmát támasztja fel –, addig A sebész élvezettel rombolja le ezeket a nézői elvárásokat. Mint a CGI nélkül, valós kellékekkel elénk tárt műtétek, úgy a kendőzetlen sokkolás is inkább a naturalista horrorfilmeket idézik. Megijedni azért nem kell: A sebész nem horrorfilm, nincsenek benne gyenge effektek és félelmet sem akar kelteni. Csupán arról van szó, hogy olyan bensőségesen kukkant bele az emberi testbe, mint a legvéresebb filmzsáner, de ott már nem borzalmakat, hanem az emberi élet komplexitását fedezi fel.
A sebész egy olyan korba vezet, amikor az emberek töretlenül hittek a tudomány fejlődésében. Hősöknek a feltalálókat kiáltották ki: Nikola Teslát, Thomas Edisont, a Wright testvéreket. Egyebek mellett ekkor alkották meg a porszívót, a melltartót, a zipzárt, de például az instant kávét és a kukoricapelyhet is. Utólag hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a feltalálók, akik feltétel nélkül hittek a töretlen fejlődésben, naivak voltak, vagy legalább idealisták. A sebész ezzel szemben azt mutatja meg, milyen mély cinizmusra és következetes empátiatagadásra volt szükség – legalábbis az orvostudományban –, hogy valaki bírja gyomorral a járatlan utak felfedezését. Ez adja a sorozat lényegét, ez szolgáltatja a történet egynémely pillanatának gyomron vágó erejét.
Több pillanatában viszont meglehetősen hatástalan ez a tetszetős, de messze nem tökéletes széria. Ezt egyvalaminek tudhatjuk be: a Jack Amiel és Michael Begler jegyezte forgatókönyvnek. A sorozat kreátorai (majdnem) az összes részt maguk írták, és a páros, amelyik korábban szitkomokat és hollywoodi vígjátékokat jegyzett, bizony nem vált zsenivé egyik napról a másikra. A sebészt ugyan frissíti az egészséges mértékű fekete humor, de ez nem kárpótol a néha egészen slendrián írásért. Beglerék egyes szálakat elhagynak (pl. az kéz-orr felvarrós páciensét, aki személyes ismerőse dr. Thackerynek), másokat zsákutcába futtatnak (pl. Tífuszos Maryét), és van, amit túlságosan felületesen kezelnek (egy meglepő románcot két főbb karakter között). Az évad felépítése egyenetlen, nincs átfogó ív, a dráma, a fordulatok csak az – igen feszült – hetedik epizódtól indulnak be, hogy A sebész a zsúfolt fináléban már emlékeztessen az A-kategóriás sorozatok minőségére.
Az eddigiekhez még nyugodtan hozzáfűzhetjük azt is, hogy a karaktergárda sem éppen eredeti: dr. Thackery profilját például dr. House gunyoros zsenijének és a reklámőrült Don Draper alkoholista innovátorának egymásra másolásával rajzolták meg. A főszereplő túl tökéletesen simul a kortárs sorozatok jellemhibás antihőseinek sorába, és a legtöbb mellékszereplő sem képes kilépni a rá osztott sablonszerepből. Egy-egy érdekes jellemvonás jut csak mindegyikőjüknek, mint dr. Edwardsnak, aki látszólag a leereszkedő liberalizmusnak megfelelő „mintanéger”, de éjszakánként részeg kocsmai verekedésekkel kezeli érzelmeit, vagy az apácának, aki titokban a New York-i abortuszbiznisz legdolgosabb alakja. A sebész ennek megfelelően nem szánt mélyen, a felhozott témákat – gazdagok és szegények, feketék és fehérek, orvosok és orvosok ellentétei – inkább csak egyes szituációkban kezeli érdekesen.
Ezt akár előnyére is írhatjuk: A sebész nem akar nagyot mondani, csupán autentikusan és szórakoztatóan bemutatni egy nagyon érdekes korszakot. Hogy ez szinte maradéktalanul sikerül, az elsősorban Steven Soderbergh érdeme. A rendező a Mellékhatások és a Túl a csillogáson készítése közben lebegtette meg, hogy visszavonul a filmkészítéstől, ám A sebész forgatókönyvét elolvasva mind a tíz epizódra leszerződött rendezőnek. És operatőrnek meg vágónak is – csak épp álnéven. A rögrealista képi világ, amelyet Soderbergh hosszú beállításokkal, a hetvenes évekre emlékeztető kézikamerázással épít fel, ízig-vérig a sajátja. Tőle származik a képek természetes fényforrásokra támaszkodó, borongós hatása is, ahogy a karakterek érzelmeit illusztráló vizuális truvájok is – egy szeretkezés első és utolsó pillanatainak egymásra vágása, amelyet a Ne nézz vissza című klasszikusból kölcsönzött, a verekedés közben a bunyós nyakára rögzített kamera, vagy épp a beállítás-ellenbeállítás törvényét tagadó, egy szereplőre fixírozott közelik használata.
És ő hozta magával állandó munkatársait is, Howard Cummings látványtervezőt és Cliff Martinez zeneszerzőt, akik nagyon sokat dobtak a produkción. Legjobban talán a kísérőzene van eltalálva A sebészben: semmi korhűség, szigorúan elektronikus, ambientes hangzás, ami tökéletesen visszatükrözi a bizarr, hideg miliőt. Ha John Carpenter szerzi Lynch Elefántemberének soundtrackjét, az lehetett volna ennyire minimalista, ennyire túlvilági.
Soderbergh és a rendező kiemelt szerepe azért is érdekes, mert a televíziót – a filmmel szemben – az írók médiumaként ünneplik. A sorozatokat is a kreátorok nevéhez kötik, az egyes epizódokra pedig bérrendezőket szerződtetnek. Az utóbbi időben viszont egyre több neves direktor bukkan fel tévésorozatokban, de eddig elsősorban – nézőcsalogató reklámfogásként – a pilotokat rendezték, mint Martin Scorsese a Gengszterkorzóét vagy David Fincher a Kártyavárét. Ám most Fincher is egész évadra szerződött a brit Utópia remakejéhez, és hogy mást ne mondjunk, David Lynch Twin Peaksének is készül a folytatása. Ebben a közegben A sebész úttörő munka, hiszen sokkal inkább a rendező-operatőr-vágó Soderbergh kézjegyeit viseli magán, mintsem az írópárosét. Arról nem is beszélve, hogy A sebész 2014 legjobban megrendezett sorozata, A törvény nevében mellett.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek