A film eredeti címét ugyanis majdnem tükörfordításban kaptuk vissza (Horrible Bosses), és igen, ezúttal a film pontosan olyan, mint amilyennek a címe sugallja: mögötte nem mestermű gyanús alkotás lapul.
Ám a címválasztásból fakadó kérdésekre kapott válaszaink után már semmilyen csalódás nem érhet minket a gyöngyvászon előtt ülve, mert a szakmát halálbiztos kézzel űző, korunk nagyközönségének ízlését és igényeit velejéig ismerő alkotók nem árulnak zsákbamacskát: az újratöltött változat konfliktusa elődjének cselekménybonyolítását és színvonalát követve a cím által is megbélyegzett förtelmes főnökök és a nekik alárendeltek küzdelméből fakad.
Az első rész felütésében Nick (Jason Bateman), az örök amerikaivígjáték-struktúrát követő hármas közül a Normális Srác, mértéktartó narrációval vezette be a nézőket egy minden ízében kizökkent világ működésének visszáságaiba: a békében dolgozni akaró emberek drogfüggő, szex – és hatalommániás főnökök kéje-kedvének vannak kiszolgáltatva, amiből az egyetlen kiút a prostitúcióhoz és alkoholfüggőséghez vezető munkanélküliség, vagy… És a film szereplői inkább ezen utóbbi megoldást választják, azaz a főnökeik hidegvérű meggyilkolását. Aztán persze a kisszerű tévedéseknek köszönhetően minden rosszul sül el.
Ezúttal Nick, akinek a bevezető narrációja most elmarad, Dale, az idióta és Kurt, a tökkelütött szexmániás, saját üzletbe kezd, ám a ’Zuhanypajti’ nevű szabadalmukért járó nyereségből hamar kiforgatja őket egy nagypályás befektető, aki az első részben feltűnő Kevin Spacey által alakított főnökkarakternek felturbózott, ha tetszik – a film gyerekességét tükröző szóhasználattal – még gonoszabb változata. És ugyanúgy (Spacey-hez hasonlóan) egy jobb sorsra érdemes nagyágyú: Christoph Waltz formálja meg a figurát, már-már gyanúsan lubickolva a szerepben. Hosszú álmatlan éjszakák és bérszámfejtések után hőseink ezúttal is levonják az egyetlen kikövetkeztethető megoldást: el kell rabolni a mágnás egy szem fiacskáját, és váltságdíjat követelni érte. Ismét feltűnik a Förtelmes főnökök kifejezés mellett a film minőségi rátáját leginkább tükröző nevet viselő karakter: ’Anyabaszó’ Jones (Jamie Foxx), aki ismét rossz tanácsokat ad, és ismét beindul a hősök gyerekeket is alulmúló gondolkodásmódjából (nem utolsósorban szexualitáshoz való viszonyukból fakadó) hibák és kudarcos szituációk sorozata.
 Jelenetek a filmből |
A második rész annyival árnyalja tovább az első rész primitív képletét, hogy figyelmeztet a régi nagy igazságra: miszerint a király megölése nem jelenti a királyság intézményének megszüntetését. Nincs ebben semmi politikai áthallás, egyszerűen így működik a világ, és a Förtelmes főnökök 2. minden értéke abból fakad, hogy újra és újra, jelenetről jelenetre sulykolja a régi tételt, aminek a felismeréséhez hőseink is eljutnak: „mi csak egyszerű, dolgozó emberkék vagyunk, a munka, a beosztottak világában a helyünk, ez ellen nincs megoldás”.
Természetesen egy ilyen típusú filmen nem kérhető számon semmilyen mélyebb értelem, ám – hogy kicsit ellentmondjak a bevezetőben leírtaknak – a felszínen ugyan, de mégis megpendít társadalomkritikus húrokat is a film. Ugyan az altesti poénok nem kapcsolódnak össze olyan organikus egységbe a mondanivalóval, mint a South Park animációs sorozat csúcskorszakának epizódjaiban, vagy mondjuk Todd Solondz korai munkáiban, de határozottan megvan az alkotók igénye arra, hogy a jelenlegi berendezkedésünk valós visszásságairól regéljenek, elég a „csak a pénz fial pénzt”, vagy „a gazdagoknak mindent szabad” közhelyes mondatok felemlegetésére gondolnunk.
 A képek forrása: PORT.hu |
A film ezen jegyei nem mentik fel, illetve nem takarják el az alapvető dramaturgiai hibákat, amelyeknek, legyen a vígjáték bármily bárgyú is, egész egyszerűen meg kell felelni: ilyen (SPOILER) Jones váratlan, gyakorlatilag a finálét megoldó feltűnése és segítsége. Az egyébként okos forgatókönyvírók (tegyük hozzá, hogy szövegírók!, valóban parádésan vicces párbeszédek hangzanak el) is élcelődnek ezen: amikor maguk a szereplők sem értik, hogy hogyan tűnhetett fel ilyen hirtelen. Jones-ról az első részben kiderült, hogy csak egy hazudozó kókler, most még inkább ebbe az irányba mutat a karakter, ám az utolsó öt percben mindent megoldó, tévedhetetlen akciófigura válik belőle, aminek az okát aztán nem magyarázza meg a film, tehát nem derül ki az, hogy igazából mégis egy nagy formátumú fickó. Vagy fölösleges, teljességgel öncélú csavar például a Jennifer Aniston által alakított fogorvos finálé előtti feltűnése: szexmániájával hátráltatja a hősöket, de semmit nem tesz hozzá a későbbi cselekményhez. Az apró hibák nem térülnek jól meg az egyébként pergő stílusú moziban: a játékidő háromnegyedéhez érkezve joggal fáradunk el.
A döccenőkért az egyébként már sokszor látott geg-parádék kárpótolnak. Azzal a nézővel bajok vannak, aki például nem tud legalább egy kicsit nevetni a Jennifer Aniston karaktere által szervezett anonim szexfüggők gyűlésének jelenetén, ahová „váratlan” vendégként toppan be Nick. Annyi biztos, hogy a hosszú repülő- és buszutazások vetítéseinek, valamint az HBO éjfél utáni műsorsávjának örökzöld darabja született meg.