A Merénylet című előadásban a rendező Peter Weiss Marat/Sade-ját használja egy erősen aktuálpolitikai látlelet összművészeti rekonstrukciójához. Rendben van; nyúlhatott volna Shakespeare-hez vagy a görögökhöz, kortárshoz, magyarhoz, akárkihez, elvégre erre való a világirodalom.

A Marat/Sade bizonyos nézőpontból kétségtelenül szól az elvetélt forradalmak természetéről, azokról a mellékhatásokról avagy jatrogén ártalmakról, amelyekbe bele lehet halni, ha már a fősodorba nem sikerült. Szól azután másról is, például arról, hogy a forradalom fölzabálja a fiait (ezt is boldogtalanabb időkből ismerjük), meg hogy sosem jön jobb (’nie kommt etwas besseres nach’), vagyis igazán nem nehéz hidat verni a darab és aktuál-közéleti állapotunk közt. A kérdés csak az, honnan és hová megyünk ezen a hídon. Valóságból a színházba, avagy rögből a rögbe – cseber-veder.

Gergye Krisztián rendezésében minden szerepet nő játszik – ez nagy, bár távolról sem egyedülálló ötlet. Tizenkét nő van a színpadon: színész, énekes és táncos. Jó nézni őket, kivált mert mind jók – és ebbe a nézésbe, pontosabban annak jóságába kissé belevakul az ember. És csak lassanként derül ki – mert a drukkja és öröme hátráltatja a megvilágosodásban –, hogy ennél többre bizony nem is számíthat.

Pedig van vetítés, vannak a napisajtóból ismerős szalagcímek, plakátok, szellemes feliratok – beleég a memóriánkba például ez: „kortárs művészeti előadás, tíz perce visítanak, még két óra hátravan”. Nem, nem vonatkoztatom Gergye rendezésére; nem is visítanak benne, és nincs is két óra.

Szalontay Tünde

Manapság megannyi vita csordogál a politikai színházról – micsoda jó példája volt Gergye régebbi rendezése, az Adaptáció trikolór –, van, aki képes vádként hangoztatni, hogy a színház nem átall a környezetről és a jelenről beszélni, s még színházcsináló is akad, aki tekintetét az égre vetve a színházat a szépség, jóság és istenhit templomának tekinti. Ne tévedjünk: ez utóbbira is van vevő, vagyis néző, ha nem is annyi, amennyit a statisztikákban-nyilatkozatokban hazudnak; de sokan vannak, akik a színházban valóban nem a saját problémáikat akarják viszontlátni, hanem épp ellenkezőleg: azokat akarják elfelejteni.

Ez utóbbi csoport tagjai ne menjenek Gergyét nézni. A többiek menjenek nyugodtan, még akkor is, ha most előrebocsátom: ez a Merénylet, ez bizony sem Sade úr, sem Gergye úr betanításában nem sikerült, ez nem jó előadás, ez kudarc, ez mellément, mert a politika, a mégoly szimpatikus és jogos társadalmi gerjedelem nem lesz színház attól, hogy színpadon játsszák, díszlet van körötte, zene szól alá és tánc van mellé. Meg attól sem, hogy most már aztán igazán tele a mindenünk mások agresszivitásával és önnön töketlenségünkkel.

Nem mondom, hogy rosszul esett a bemutató előtti nap fölemelő – és nem kevéssé teátrális – eseményének, az internetadó elleni százezres tüntetésnek a képeit viszontlátni Gergye színpadán. Azt sem mondom, hogy nem húztam mosolyra a szám, amikor miniszterelnökünk furcsa maszkokban jelent meg; és jó volt látni az archív képet a valahai határnyitásról, a Danke, Ungarn!-felirattal együtt. Persze, az MMA-plakátnak és a néhány konkrét MMA-utalásnak is volt értő közönsége, de ekkor már határozottan egy társadalomkritikai szeánsz nézői voltunk. A leginkább színházi hatású felirat az IKEA katalógusából származott: „Ki mondta, hogy a fürdőszoba unalmas?”. Ekkor még hihettük: valami M/S-adaptációféleséget fogunk látni, tényleg.

De nem. Hiába szivárogtak be párbeszédtöredékek a darabból, hiába csinált úgy olykor Fullajtár Andrea és Takács Katalin, mintha Marat-t és Sade-ot játszaná – "ezerrel" ott voltak mindketten, hozták az összes színészi tálentumot, ott volt előttünk a jelenség, aztán nem történt vele semmi.

Takács Katalin és Fullajtár Andrea Forrás: Átrium, fotók: Dömölky Dániel

Alkalom nyílott fölismerni, hogy a régen látott Melkvi Bea milyen jó; hogy Egri Márta szinte szöveg nélkül is erősen tud jelen lenni (szerintem szöveggel sem lenne gyengébb), hogy Kerekes Viktóriát Duperret szerepében legalább tízszer egymásután lehet ugyanúgy lefejezni; hogy Lőrincz Katalin és Bodor Johanna akkor is elképesztően táncol, ha egyetlen mukkot sem értek abból, mit beszélnek a mozdulataik; le mertem volna fogadni, hogy a hibátlan alakú Sipos Viktória hibátlan alakját Charlotte Corday szerepében a rendező meg is fogja mutatni anyaszült pucéron; az igazgatót játszó Tárnok Marica persze most is megregulázta a közönséget; Szalontay Tünde Kikiáltója néha kikiált, de ő sem a színház, hanem a politikai performansz tartozéka; Tóth Evelin és Murányi Márta Kukuriku volt, csodás hangok, ne kérdezzenek többet.