Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HELYRETOLNI AZT

Réczei Tamás: Színházi vándorok / Katona József Színház, Kecskemét
2014. nov. 3.
Van olyan, hogy egy dráma nem akar évszázadok múlva is érvényes és aktuális lenni, mert írója tudatosan vállalja írása térben és időben korlátozott érvényességét. És ha már ezt az utat választja a szerző, akkor érdemes úgy eljárnia, ahogy Réczei Tamás tette Kecskeméten. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Persze a színház mindig is a jelen művészete, tudjuk róla, hogy csak itt és most képes működni. Arra is volt már számos példa, hogy egy szimpla kis újsághír, vagyis a merő rögvaló sarkallta a szerzőt arra, hogy tollat ragadjon. A Zeitstück is ismert fogalom színházi berkekben: ahogy, mondjuk, Spiró darabjai között akad pár ilyen, korhoz és társadalomhoz szorosan odaragasztott szöveg, úgy Réczei Tamás Színházi vándorok című darabja ilyen értelemben nem csak idő-, de „helyspecifikus” is, talán nevezhetnénk Momentstücknek. Vagyis olyasvalami, ami a 2014/2015-ös kecskeméti évad részeként tud (csak) érvényesen megszólalni. 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A Ruszt József Stúdióban játszott darab ugyanis arról szól, hogy a kecskeméti Kelemen László Kamaraszínház épp bontás és költözés előtt áll – pont úgy, mint a valóságban. Azonban – és ebben a pillanatban a szerző nyilván maga mögött hagyja a hírös város történéseit – a dolog nem megy olyan olajozottan, mint ahogy azt a városházán előzetesen elképzelték. A jó magyar szokás szerint kéz kezet mos alapon lebonyolított tender már önmagában pazar vígjátéki helyzet lehetne, kikerekedhetne belőle a kis magyar pornográfia kurrens fejezete, de Réczeit más (is) érdekli. 
A szerző szokatlan, egyszersmind működőképes utat választ, amikor a jelen fenyegető figuráit a múlt hívatlan árnyaival ereszti össze. Merthogy nagyot fordult a világ az elmúlt kétszáz évben: az első magyar színtársulatot vezető Kelemen László szelleme (Porogi Ádám) kénytelen megvívni a maga ütközetét az (át)építésnek nevezett rombolást egyre gyűröttebben levezénylő László Kelemennel (Kőszegi Ákos). Az utóbbi kétségbeesésének oka, hogy amit ő és külföldi vendégmunkásai nappal lerombolnak, az éjszaka visszaépül a szellemes trupp jóvoltából, vagyis egy megfordított Kőműves Kelemen-sztori elevenedik meg előttünk. 
Jó, elismerem, hogy első hallásra túl sok itt a Kelemen, de Réczei amellett, hogy elismerésre méltó ügyességgel mozgatja az echte kecskeméti háttér előtt a mindösszesen egy tucat megszólaló szereplőt, néhány hamisítatlan bohózati helyzetet is előállít. A darab nem aktualizál, mert nem szorul rá: a színházon belüli és a városvezetés körüli konfliktusok a rendszer részei voltak és maradnak, ahogy a magasművészet kontra közönségszórakoztatás (Hamlet vs. Jutka Perzsi) konfliktusa is örök. A két kor nyelvi regiszterét összeszikráztató szövegnek kifejezetten jót tett, hogy ezúttal nem szerzője rendezésében került színre: Szente Vajknak kezére állt a vígjátéki alapanyag, a szöveggel és a szituációkkal űzött játékok előnyére válnak az előadásnak. Kedvenceim a jó dramaturgiai érzékkel közbeszúrt tömör videóbejátszások, melyeken Tolnai Hella álnaiv álriportere bizonytalanítja el Kecskemét népét a Kelemen László kilétéről érdeklődő vagy épp egy színházról szóló színházi előadás szükségességét firtató kérdéseivel. 
Azonban minden kezdet nehéz: a gyenge, merthogy a stúdió szűkös és meredek lépcsőházában játszódó, a többség számára láthatatlan és hallhatatlan előjáték még egy hosszú és meglehetősen reménytelen estét vetít elénk. Kínosan sok a szófacsarás, a jópofa vagy inkább csak annak gondolt ki- és beszólogatás. A szöveggel amúgy is dolgozni kellett volna (mondom halkan: kellene) még: a poénok némelyike szódával megy csak el, másokat viszont el kellene felejteni (a közpénz-kosztpénz, no meg a Kuba-Hekuba rímpárokért én kérek elnézést). Visszatérő hiba az is, hogy egy-egy poént megmagyaráznak a szereplők, holott megbízhatnának bennünk annyira, hogy elhiggyék: már elsőre leesett, harmadszor viszont már fájni fog. Keménykezű dramaturg után kiált az előadás más pontjain is: Puskás Ádám Dániel csöpögősen – és nyilván szándékosan – édeskés zenéjét túl sokszor és túl hosszan játsszák be, a kevesebb több lenne. 
Fotó: Kecskeméti Katona József Színház. A képek forrása: PORT.hu
Fotó: Kecskeméti Katona József Színház. A képek forrása: PORT.hu
De ami miatt most a hibák további lajstromozásától nagyvonalúan eltekintünk, az az, hogy szép számmal akadnak az előadásban valódi találatok is: a drámai szerkezet szolidan áll, a rossz és a jó színház fogalmával történő vakmerő kísérletezés (ld. „ez már annyira rossz, hogy szinte jó”) meg idővel elnézővé teszi a még oly zord lelkületű nézőt is. A közönség ugyanis pompásan szórakozik, és a nézőnek (mint mindig) teljesen igaza van: kicsit túlírt, kicsit túlbeszélt, de azért a miénk, akarom mondani: az övék, nagyon is. 
Az építésvezető László Kelemen (Kőszegi Ákos) hisztériára és melodrámára hajlamos férfi primadonna, aki a benne rejtőző ripacs színészkirályt azonnal szabadjára engedi, amint erre jogosítványt kap druszájától, Kelemen Lászlótól. A bontómesternek vendégmunkásai mellett leginkább a női nemmel gyűlik meg a baja: jut az oldalára bohóckodó, feladatát ellátni képtelen éjjeliőr (Jablonkay Mária), dühödt fúriából megbocsátó hitvessé változó, szintén építésvezető feleség (Magyar Éva), meg persze kikapós és megvesztegethetetlen építési irodavezető anyós (Réti Erika), aki a szekrényből kihulló csontvázaknál csak az előző rendszerből itt maradt lehallgató rendszer miatt aggódik jobban. 
A síri világból visszatérő társulatvezetőt Porogi Ádám kócos hajú, ábrándos tekintetű, naiv és szentimentális fiatalembernek mutatja: ha a honi színjátszás kezdeteiről romantikus stílben kellene tablót festeni, egy-két hasonló fizimiskájú alak biztosan helyet kapna a képen. A trupp vezetője korántsem a múltban ragadt, papírízű alak: gyorsan alkalmazkodik, és még annál is gyorsabban tanulja az új kor új terminusait. A cél érdekében bármire hajlandó: a csapat eszeként jól taktikázik, ő és társai valóban csak úgy nyerhetik el a végső nyugalmat, ha az egykor egy kicsinyes ellentét miatt félbeszakadt előadást végre befejezik kétszáz év után. 
A fiúruhában is bájos Moor Anna (Decsi Edit) a társulat második színésznőjeként joggal érzi úgy, hogy már éppen elég nadrágszerepet játszott, de a nagyszájú és céltudatos, a csapat végzetéért felelős Liptay Mária (Danyi Judit) mellett nem rúghat labdába. Mellettük ott vannak a kevésbé kidolgozott, ám egy mai vagy tegnapi társulatban hasonló formában fellelhető alakok: a jó kiállású, ám nem éppen észkombájn Nemes András (Ferencz Bálint), az intrikus Sehy Ferenc (Hegedűs Zoltán) és a társulati vagyont elrekviráló Busch Jenő (Kovács Gyula) vagy a bíróságon inkább, mint a színpadon vitéz Szomor Máté (Farkas Ádám). És persze jelen van a mindig útban lévő színpadi mindenes Szegfalvy Pici: Tolnai Hella beesett arcú, már egész testtartásával is a jelentéktelenséget sugárzó, alighanem saját privát balsorsát is előre látó szürke lótifutija az előadás legjobbja. 
Több okból is tiszteletre méltó vállalás a Színházi vándorok bemutatója. A helyi közönség direkt megszólítása eredendően cinkosságot teremt színpad és nézőtér között. A színházba járókról feltételezhető, hogy a városi közügyek iránt érdeklődő polgárok, így ha könnyed, fordulatos, mégsem felszínes sztorit kapnak, amiben felismerhetően róluk szól a mese, a siker garantált. Az meg a darabíró Réczei Tamás mellett a rendező Szente Vajk és néhány színész érdeme, hogy a nem kecskeméti állandó lakcímmel rendelkező néző – mint a jelen sorok írója – is remekül szórakozik a kisvárosi kísértethistórián.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek