A szegény jelző művészileg értékes alkotások esetében a felhasznált nyersanyagokra vonatkozna, a műanyag, a nylon, a ponyva vagy akár a hulladék alapanyaggá előléptetése viszont sohasem veszélytelen módszer. A hatvanas-hetvenes évek számos művészeti irányzatának ezt a már-már elcsépelt jellegzetességét felhasználva készítette köztéri alkotásait a PTE Művészeti Karának két hallgatója, Vágó Rita (I. évf. festő) és Gerő Ambrus (III. évf. festő).
A Sétatéren járva – ott, ahol nem borpavilonok kaptak helyet – reneszánsz stílusú „ruhákba” öltöztetett bábok állnak. A reneszánsz drága, gazdagon mintázott selyembrokátját, damasztját és bársonyát itt modern korunk alacsony presztízsű anyagai helyettesítik: szemeteszsákokból, nylonból, fóliából készült öltözetek ezek. A hozzáértés mutatja magát; könnyedén rátalálunk a korabeli divat stílusjegyeire: a hajtásokkal kialakított szoknyára emelt derékvonal, hátul kissé uszályosan; a női öltözetek három nagy egységére: a ruhaderék, szoknya, ujj elkülönülésére, a funkcionális és díszítő hasítékokra, melyek ritmusa az épületek vízszintes és függőleges tagolását idézte. A bő ujjakat szalagokkal rögzítették, de a szalag díszítő elemként is gyakran megjelent. A korszak divatszínei a méregzöld, a vörös és az arany, a felhasznált műanyagok is ezeket a színeket hozzák vissza. Az arcnélküli bábok játékosan antiesztétikusak, jobb helyet nem is találhattak volna nekik, mint azt, ahol a nemes borokat műanyag pohárban kínálják a járókelőknek.
Ha felfelé tekintünk, a fák lombkoronái között újrahasznosított anyagokból, tojástartókból, műanyag palackokból készült, aranyszínűre festett, égitestekre utaló térbeli formákat fedezhetünk fel – sajátos dekorációs elemek ezek. Úgy gondolom, ezekből a napokból-holdakból a több valóban több lett volna, a ritkásan fellógatott alkotásokat szinte keresnünk kell a járda felett. Ha már dekoráció, legyen dekoratív…
A Barbakán-kert bejáratát egy szintén hulladékból készült, szertelen ornamentikájú, antik hatású, giccsbe forduló kapu övezi: a dróttal rögzített tojástartók, palackok, alu-üdítősdobozok tömegét aranyszínűre fújták le. A kaput két, fényes fóliákból formázott őr vigyázza, távolról nézve súlyos páncélosok benyomását keltve.
A Barbakán bástya falán a Jacopo Sansovino tervezte velencei Libreria szándékolt(?) ügyetlenséggel, elnagyoltsággal, esetlenséggel készített kollázsát láthatjuk. Iróniát vélek felfedezni a műanyagból, ponyvából és nylon szatyrokból létrehozott, kötelekkel felfüggesztett-kifeszített installációban: hogyan adjuk meg Pécsnek azt, ami a reneszánszból nem jutott neki? Míg Itáliában Sansovino agyondíszített, pazarló homlokzatot álmodott a Libreria épületének, variálhatott a különböző oszloprendekkel, addig ebben az időszakban, kicsit korábban Pécsett egy „bumfordi” kapuerőd épült. A kollázson az égbolt, a palota és a padlózat mintha csak az oly távoli lagúnákban tükröződne, a hullámzó vízfelület szétbontja, légies illúzióvá teszi a reneszánsz épület felismerhetetlenségig lecsupaszított újragondolását. Kár, hogy nem mondják el, mit ábrázol a triviális alkotás; az egyszeri szemlélődő aligha fog ráébredni a lényegére, súlytalan, tét nélküli alkotás marad.
Bár az anyagok terepén megtörtént az újjászületés, a szegényes művészet itt némiképp szegényes eredményt ért el: a túlzott diszharmónia, a kiállított installációk kis száma megakadályozta, hogy egésszé olvadjanak össze a stílusok, melyek eleve távol esnek egymástól.
A sokszínű, minden napra más-más programot ígérő fesztivál és a kiállítás június 29-ig tart Pécsett.