 Eötvös Péter: Lady Sarashina – Imai Ajane |
Az előadás a Zeneművészeti Egyetem és a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál együttműködésével jött létre, és ugyanaz a Vajda Gergely vezényelte, aki az opera első változatát, vagy, hogy pontosabbak legyünk, az ugyanarra a forrásra visszamenő korábbi szövegkönyvre komponált 1999-es, As I Crossed the Bridge of Dreams című Eötvös-operát 2001-ben. A két előadásnak továbbá a rendezője, Almási-Tóth András is ugyanaz. Bár a Lady Sarashina magyarországi bemutatkozása négy évvel többet késett, mint a korábbi darabé, azért örömünk zavartalan volt, nem utolsó sorban az előadás színvonalának és rokonszenves voltának köszönhetően.
Nem kevésbé örültem jómagam, aki még nem láttam opera-előadást a Zeneakadémia „visszaszínpadosított” Kistermében, pardon, a Solti-teremben. Jóllehet a színpadra tekintve, amely a játszó személyeknek, a kis helyigényű díszletnek és a zenekarnak egyaránt helyt adott, kénytelen voltam egy cipőkanálra asszociálni, de az adott előadásban ez semmilyen hátrányt nem okozott, maga a helyszín pedig ígéretes benyomást keltett.
Hogy miért volt az előadás nem csupán jó, hanem ezen felül még rokonszenves is? Főleg két okból. Egyrészt a fiatalság légköre áradt belőle. A 41 éves Vajda Gergelyt sem szívesen mondanánk középkorúnak, a négy énekes azonban – a 23 éves német operaszerző, -rendező és -énekes, Maurice Lenhard kivételével – a Zeneakadémia korábbi vagy közelmúltbeli hallgatói közül származik Ők: a címszerepet éneklő Imai Ajane, továbbá a többi szerepet alakító, illetve kórusként is funkcionáló trió másik két tagja: Makiko Josida és Zavaros Eszter. S a közreműködő zenekar, a kiegészített Budapesti Vonósok soraiban is sok fiatal arc volt látható.
 Jelenet az előadásból |
A másik alaptulajdonság, amely bennem legalábbis őszinte rokonszenvet keltett, az a rendezés, a díszlet (ugyancsak Almási-Tóth munkája), a játék abszolút ökonómiája, szervessége, előtérbe tolakodni nem akarása volt. Igaz, a szüzsé, a középponti figura egyik kulcsszava az álom, s az álom természeténél fogva szürreális – nem csábít tehát olyasfajta hozzáadott abszurdumokra, mint mondjuk egy reális helyzetekre és közhelyekre épülő barokk vígopera. De itt többről, pozitív erényekről, tömörségről és egyszerűségről van szó. Arról például, hogy az ágy, amelyben Lady Sarashina a kezdő pillanatban fekszik, és amelyen és amely körül, fölött, mögött az egész darab játszódik, milyen erőteljes hatást kelt, amikor végül ravatallá lényegül át. Vagy arról, hogy a videón látható – többek közt rajzfilmekből vett – jelenetek egyáltalán nem hatnak öncélúnak: ellenpontoznak, kiemelnek és sokszor humorosak.
Mert ez az opera komor tartalmakkal terhes. Az álom mellett olyan kulcsfogalmak jellemzik, mint szorongás és depresszió, zarándoklat, betegség és beteljesületlenség – igen, talán elsősorban a beteljesületlenség. A balsejtelmei által gúzsba kötött, saját sorsa irányítására kellő eréllyel, önbizalommal nem rendelkező, álmodozásba és vándorlásba menekülő ember élettörténete vigasztalanságot is sugározhatna; ehelyett nagyon is leköt és gyönyörködtet. Valahogy úgy, ahogy leköt és gyönyörködtet Kafka is. Lady Sarashina ugyanis, aki Japánban a mi Szent Istvánunk kortársa volt, s aki egy magasrangú hivatalnokcsaládban udvari karrierre volt kiszemelve, rendkívül érzékeny és bonyolult lelkű irodalmár, akinek valóságos naplója szolgált – angol fordításban – Mezei Mari librettójának alapjául. A Sarashinában élő reménytelenséget finom természetpoézise, álmodozó líraisága ellensúlyozza, s naplójától ugyanúgy nem idegen a humor, mint ahogy Eötvös operájától sem. (Vagy ahogyan a Poppea Monteverdijétől vagy Petri Györgytől sem.) A kilenc jelenetből álló egyfelvonásos opera egyik jelenete például nem más, mint álom egy macskáról – s milyen pompás alkalom ez egy kis komédiázásra!
 Forrás: Cafe Budapest |
Az opera azonban elsősorban azáltal katartikus hatású, hogy mérhetetlenül sokfélék a lelki helyzetek, amelyeket kibont, és mérhetetlenül gazdag és differenciált az a zene, amely mindezt összeabroncsozza. A kis mennyiségben és rövid időre megjelenő, ám annál nagyobb jelentőségű pozitív elemek – egy természeti élmény, egy gyógyulás, egy rövid életű kapcsolat – lehetővé teszik mind az írónő, mind Eötvös számára, hogy valamiféle átfogó kisenciklopédiáját teremtsék meg a condition humaine-nek. Kihasználva az író Sarashina rendkívüli modernségét, amellyel hol egy Shakespeare-szereplő, hol egy felejthetetlen 20. századi film megelőlegezőjeként tűnik fel előttünk.
Eötvös zenéje tehát, mint szinte mindig, sűrű és telített, színes és fantáziadús, ugyanakkor a lehető legprecízebben kontrollált, továbbá a zártság, befejezettség igen határozott benyomását kelti a jelenetek és az egész opera szintjén egyaránt. Legfőképpen pedig: az ábrázolt lélek és a zenei megvalósítás minden komplexitása ellenére a lehető legdirektebben, a legegyszerűbb dolgok evidenciájával hat a hallgatóra – mint minden jelentős művészet.
Az előadás pedig pontosan e nagy illúzió megteremtésében ideális partnere a komponistának. Vajda Gergelyt Ligeti, Bartók és Eötvös interpretátoraként is a feltartóztathatatlan, szerves építkezés jellemzi (a részletek példás igényű és erejű kidolgozása mellett). A Budapesti Vonósok ugyancsak remekelt, s egy pillanatra sem jutott eszünkbe, hogy nem valamely kortárs zenére specializálódott együttest hallunk. Operáról lévén azonban szó, mindezzel nem sokra mentünk volna a négy nagyszerű fiatal nélkül, akik legelőször is tökéletesen urai voltak szólamaiknak, külön-külön és együttesekben is ragyogóan intonáltak, példamutatóan figyeltek és reagáltak egymásra, és zenei formálásuk egyaránt igen meggyőző volt – bár későbbi pályájukon minél többször dolgozhatnának ilyen partnerekkel. Közülük legfeljebb annyiban tehetnénk különbséget, hogy Maurice Lenhard hanganyaga (de nem a zenei teljesítménye!) némiképp előnytelenebbnek mutatkozott női szereplőtársaiénál, míg a címszereplőként kitűnő választásnak bizonyuló Imai Ajane nem csupán hangszépség tekintetében haladta meg valamivel a többiek átlagát, de zenei-színpadi jelenlétével, kisugárzásával, sőt – még ha ez furcsán hangzik is egy ilyen opera esetében – bájával is kiérdemelte a viharos tetszésnyilvánítások rá eső részét.