A Cinema City Mom kényelmes termeiben bemutatott 105 dokumentumfilmből bőségesen válogatva legnagyobb sajnálatomra az nem derült ki, milyen trendek mentén halad a magyar dokumentumfilm, vannak-e egyáltalán trendek, kik a legfontosabb alkotók, kik a legfontosabb gyártók. Az eligazodásban nem volt segítségemre az információkban finoman fogalmazva sem gazdag műsorfüzet. A műsorfüzet – nem a programfüzet terjedelműre gondolok, hanem a Filmhét harmadik napján kiadott méretesebb kiadványra – tartalmát is érhetik kifogások: a rendezők nevén túl alig lehetett valamit megtudni a dokumentumfilmek alkotóiról. A füzet előállítói még a filmet gyártók, az operatőrök, a közreműködők nevével is adósak maradtak, sok esetben még bélyegképet sem találtak egy filmhez. Márpedig a 105 film között nagyon sok volt a resztli, az olyan film, ami már most, a gyártása után két évvel érvényességét veszette.
Ilyen volt A barbárok kézfogása című film is, ami egy földtörvény-módosítás következményeként létrejött problémakört járt körül. A jelenetek nagy részét egy téesziroda-szerű helyiségben forgatták le, ahol neves jogászok adták egymásnak a szót. Nem hiszem, hogy szélesebb közönségnek készült a film, bemutatása itt és most erősen feleslegesnek tűnt. Szerencsére az alkotók nem húztak bosszantóan a törvények gyártói felé (kiderült, az anomáliák jelentőse része törvénnyel meg sem oldható), bosszankodásra legfeljebb az adhatott okot, ahogy a földjüket védők nyilatkozatait megvágták, és eképpen nagy emberi drámák sikkadtak el, valamint, hogy a film fényképezése nem érte el egy vizsgamunka színvonalát. Ha egy blokk ilyen álmosító filmmel kezdődik, nehéz elvárni, hogy a néző kivárja a következő filmet.
Ha van nemzetközi trend, akkor – bár ez egyáltalán nem üdvözlendő – az az infotainment, a manipulatív és érdekes információ-közlés, az emberi drámák összefogott, játékfilmes dramaturgia szerint működő közvetítése. E trend felé hajtja – ha nem is üldözi – hazánkban a legtehetségesebbeket az egyik legfontosabb megrendelő, az HBO. A csatorna ugyan szabad kezet ad a filmeseknek (abban nem vagyok annyira biztos, hogy a közszolgálati tévék megteszik ugyanezt, márpedig a másik legnagyobb megrendelő a Médiatanács és a Duna Televízió volt), vélhetően jelentősebb összegekkel is támogatja őket, de támaszt egy jól látható elvárást: a film ábrázoljon egyéni drámát (nem feltétlenül emberit, lehet ló is a protagonista), és tegye mindezt izgalmasan, érdekfeszítően. Nincsenek ezen elvárással szemben averzióim, fontos filmek születnek az HBO zászlaja alatt, mindössze jelezni kívánom, hogy egy olyan korban, melyben igazán fontos lenne, nem születnek igazi közéleti filmek. Bizonyos témákról – hiába óriási a filmmennyiség – nem készültek filmek. Pedig van-e nagyobb emberi dráma, mondjuk, a felcsúti juhászénál, az oligarchákkal küzdőkénél, az elnyomott vállalkozókénál, a civil szervetekben dolgozókénál? Olyan időket élünk, amelyben még kevesebb esély van arra, hogy a fennálló rendszerrel szemben kritikus dokumentumfilmek szülessenek, mint Schiffer Pálék, Ember Juditék idejében, a dokumentumfilmesek hősi korszakában.
Az a dokumentumfilmeken is alaposan meglátszik, mekkora keretből készültek, a legtöbb munka kétségkívül az HBO dokumentumfilmjeiben van: az Overdose alkotói egészen hosszú időn át követik a lovat, és közvetítenek sorsáról. Bár konkrétan mai politikai témával foglalkozó film alig akad, ez a szomorú doku többet árul el korunkról, mint egy direktben politikai alkotás. Az Overdose-nak egyetlen pozitív szereplője van, maga a ló. A film már-már Robert Bresson szamaras filmjét idézi – ahogy abban Baltazár, úgy itt a ló van kitéve a sors szeszélyeinek, az emberi gyarlóságnak és indulatnak. A hatalmi és anyagi játszmákban elvesző, annak alárendelt tehetség filmje az Overdose. Mindazok, akik valóban ismerik a lovat, akik az ő érdekében tesznek, küzdenek, mintha eleve vesztésre lennének ítélve. Tehetetlenül szemlélik egy istenadta tehetség tönkretételét, kihasználását. Ebbe valóban bele lehet roppanni, és ezt nézni nem éppen felemelő.
Nagyszerű film, egyfajta ellenpárja az Overdose-nak a Fehér kard, melynek főhőse Németh Vilmos vak masszőr, és nem mellesleg aikido-bajnok. Ő az abszolút népi hős, akit megtámadnak az utcán, és nem adja meg magát, hanem vakon megveri támadóit. Harcművészetre okítja a vakokat, arra, hogy védjék meg magukat. (Erre szükség is van: elhangzik egy rettenetes adat, hetente két támadás történik vakok ellen Budapesten.) Vilmos elszántsága és kitartása példa lehet látók számára is. Mégis, a film két pontján úgy éreztem, a rendező (Tóth Péter Pál) nem a jó irányba halad, nem jól állítja be a fókuszt. Ami igazán érdekes lenne, az lemaradt a képről. Vilmos testvérének drámája még mélyebb és súlyosabb: mozgásában korlátozott gyermekével egyedül maradt, felesége meghalt, és maga is megvakult. Amint otthagyta a stáb, eszembe jutott, ő az igazi drámai hős, ő az, aki igazán érdekel. A másik pillanat, ami nem elég erőteljes, amikor Vilmosnak döntenie kell, a sportot választja vagy a gyengénlátást. Az orvos szembesíti vele, ha megműtik, és valamit látni fog, akkor nem érheti többé ütés a fejét. Vilmos a vakságot választja. Ez a pillanat, a döntés pillanata, amire az egész filmet fel lehetett volna húzni.
A Fürdőkaláka hiába kedves film, nem vonzott túl sok embert – Erdélyben, egy kalákában fürdőket, fából készült ivókutakat, medencéket építő vándorépítész-csoportról szól. Egyedül ültem egy klasszikus, egy ember életére fókuszáló, tulajdonképpen derekas munkának, tisztességes alkotásnak nevezhető filmen is, a Panorámán, amit bizony jó lett volna, ha többen látnak. Hogyan éli túl a mindennapokat Lyukóvölgyben, a hegyen, egy víz és áram nélküli kisházban egy nagymama hat éves unokájával. Érdekelt volna persze, hogy az unoka miért és hogyan törte el a kezét, zavaró volt, hogy egyszer törött kézzel szerepel, egyszer gipsz nélkül, de erről nem szóltak a szereplők semmit, ám elnézhető nekik, ez az alkotás így is elég sűrű és erős.
E filmek párdarabja a Mozigépész: ennek a világa is olyan távol van a Momtól, mint India, pedig onnan csak pár kilométerre él az egymáshoz végsőkig ragaszkodó, tulajdonképpen saját kis világukban (kalyibájukban) boldognak látszó hajléktalanpár. A Mozigépésznek csak a címe rossz: ez a film nem a Művész mozi volt mozigépészéről szól, hanem egy párról – a nő legalább annyira fontos ebben a kis filmben, mint a rokkant férfi.
A filmek közt egyébként voltak útifilmek (Gyaloglás Gulagföldön), portréfilmek (Vásáry Tamásról, Fischer Ivánról, Fábri Zoltánról – utóbbiban egykori alkotótársak szólaltak meg, bár nem az ő szereplésük volt a mű erőssége, hanem a pár jelenet a Fábri-filmekből), oknyomozó filmek (az Energol-ügyről), és persze volt film Csíksomlyóról, Makovecz Imréről, Kényszerszinglikről, a Mária útról. Mintegy bizonyságaképpen annak, hogy a dokufilm leveti magáról a kurzust. Ami a kurzus elvárásait nézve készül, és nem a valósággal szembesít, az pedig csak szemlesütve nézhető.