Bulgakov divatba jön – valójában ugyan ki sem ment belőle, de mostanában mégis valahogy sűrűbben követik egymást a Bulgakov-bemutatók –, és ennek persze hogy oka van: a művészi szabadságnak a kelleténél intenzívebb viszonya támadt a hatalommal, s hogy nem először történik ilyesmi, erre bizonyíték Bulgakov műve, amely valamiért az istennek sem tud történelmi patinát ölteni.
Székesfehérváron Őfelsége komédiása címen játsszák – másutt és máskor volt már Álszentek összeesküvése, Képmutatók cselszövése vagy csak egyszerűen Molière. Bagó Bertalan jól választotta a címet, hiszen ez, vagyis a művész érdekelte elsősorban. A lóláb nem lóg ki: diszkréten meghúzódik a helyén, a ló alatt. A színházcsináló Molière nem szabadságharcos: nagyon is megfelel neki a Napkirály kedvenc ölebének pozíciója, addig, ameddig. Ezért hajlandó üzletelni, feneket nyalni, s ha kérdeznék – őt vagy mai utódait –, hát biztos lenne frappáns magyarázata: a társulatért viselt felelősség meg az alkotás fontossága. És amúgyis van neki baja elég, egyrészt a társulatával („milyen állatsereglet egy ilyen társulat”, mondja), másrészt a magánéletével, bár a kettő nehezen válik el egymástól.
Tóth Ildikó és Gáspár Sándor |
A tágas színpadon sokféle hangulatot teremt a díszlettel Vereczkei Rita: színházi budoár-feeling idelent, XIV. Lajos napocskával ékesített elegáns-barokk kuckója odafönt, az Oltári Szentség Társaság baljós pincéje mind ügyes munka, akárcsak a korhű jelmezt mai lazasággal elegyítő ruhák, az eltúlzott parókák. És mindjárt az elején exponálódik minden későbbi konfliktus: a király jelenlétében megtartott előadás ugyan teljes siker, hisz a király tapsol, de egyben mutatja is ennek a tapsnak a mindent eldöntő jelentőségét; valamint Molière „nőügyei” is előre vetítik a tragédiát.
Bagó rendezése jól indul tehát, és kedvünkre van az izmos szereposztás is – a székesfehérvári színházban található ugyanis az egyik legerősebb pesti társulat. Aztán valahogy mégiscsak gellert kap a játék (valahol akkortájt, amikor „armand”-nak ejtik Armand-t), s miközben egyre mélyebben bonyolódunk bele az udvari művész magánéleti kálváriájába, egyre kevésbé üt át az a politikai machináció, amelyről az előadás plakátja beszél. Előbbi szál ugyanis hiteles és erőteljes, utóbbi illusztratív és sematikus. Bulgakov zseniális találmánya – a Molière-rel kombinált zsarnokságrajz – és annak mai, degenerált és cinikus változata nem kap színházi levegőt.
Földes Eszter és Lábodi Ádám |
Pedig, mondom, jó színészek itt is, ott is. Gáspár Sándor Molière, pontosabban a társulatvezető-író-szerencsétlen öregedő pasas ezer színét hozza; okos is, megalkuvó is, idealista is, törleszkedő is, becsapott, megalázott, meg még a büszkeség és művészi erő is föllángol benne, de hát akkor már majdnem bele is halt a sok bajba… Zuhanván a vereség felé még fölmerül a kérdés: „talán nem hízelegtem eléggé?” Gáspár remek, és szúrós kiszólásai, gyors váltásai, ironikus odavetései szépen koncentrálják a mi nézői figyelmünket. A körülötte sertepertélő, a magától értetődő és feltétlen szeretet jegyében vissza-visszabeszélő színházi mindenesként Derzsi János jó partnere.
És persze Cserhalmi György is elegáns és statikus Napkirály, s még az is fölvillan, hogy a legfelsőbb instanciánál is van fentebbi instancia, és most nem az úristenre gondolok. Vagyishogy neki is kell alkalmazkodni, kompromisszumozni, ha ragaszkodik ahhoz a kiváltsághoz, hogy talpig aranyban elszállhasson a levegőben.
De vajon Bagó rendező meg tudná-e mondani, hogy a félelmetes – és végül végzetes – ellenfél, D’Orsigny márki mitől lesz piperkőc és nevetséges az amúgy többre-másra föltétlenül képes Makranczi Zalán alakításában? Hiszen épp félelmetes és végzetes nem tud lenni, amikor kell, hiszen addigra a hajdobálás és a szemtakaró-igazítás már minden poén elvitt a figurából. Ahogy Egyed Attila a hercegérsek szerepében is inkább jelenség, mint dramaturgiailag súlyos alak, hiszen a „feketegyörgyös” parókának köszönhetően inkább egy nevetséges hülye, semmint egy komoly hatalom megtestesítője látható benne.
Derzsi János. Forrás: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár |
És ezzel a művészsors társadalmi vonulata ki is fújt, marad a magánélet, ahol súlyos-szép alakítást nyújt Madeleine Béjart szerepében Tóth Ildikó, megalapozván Gáspár Molière-jének igazi tragédiáját. Nagymonológja – amely párban jár Csehov Sirályának vonatkozó jelenetével, amelyben Arkagyina küzd meg Trigorinnal Trigorinért, csak ő győz is – az előadás igazi jó pillanata. Armand Béjart, akit Földes Eszter ugyancsak hitelesen hoz, szimpla rugóra jár: amint „leszedte” színészi hasznát az idős igazgatóról, érdeklődésével és kegyeivel a fiatal és vonzó Zacharie Moirron felé fordul. Akit pedig Lábodi Ádám alakít, szép ívet teremtve a társulatba becsöppent csóró mutatványostól kezdve Molière fogadott fián, majd az árulón át a megtérő bűnösig. Lehetne súlyosabb összekötő kapocs a darab két vonulata közt, ha erre a rendezés igényt tartott volna, de nem tartott. Így aztán jó színészi pillanatai – az árulás és megtérés terepén – magányosak maradnak.