Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÁJKÉP WILIVEL

Jel Színház: Wilhelm-dalok / Szkéné
2014. okt. 22.
Nagy József visszatért első nagy sikere, a Pekingi kacsa hazai bemutatójának színhelyére, a Szkénébe, hogy enigmatikus színházi világának egyik örök visszatérő ihletforrását, Tolnai Ottó költészetét szóra bírja. Nem csak képletesen. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.
Komor, szorongató, a lélek finom, érzékeny húrjait pengető, melankolikus előadás a Wilhelm-dalok. A Megnevezhetetlen óta talán a legszebb, legszomorúbb és legrezonánsabb, ami Nagy József műhelyéből kikerült. Az elmúlás színháza. Meg az életé. Az életé, mely groteszk, bolond, csúfondáros és gyakran játszik a halállal. 
Bicskei István
Bicskei István
A rezonanciára ezúttal külön is felhívnám a figyelmet: mert ha valami, ez igencsak takaréklángon pislákolt több, az elmúlt években idehaza is bemutatott Jel Színházas opuszban, melynek leginkább kérdéses állomásai számomra a 2008-ban a Trafóban játszott Felvonásköz (Entracte), és a Pécsen – valamint rá egy évre – Szegeden is vendégszereplő Sho-bo-gen-zo volt. 
A Wilhelm-dalok más, nagyon más, számít a közönségre, és számít az önmagával való párbeszédre is. Nem pattintja vissza a szemlélőt, akár valami illetéktelent, abból a titkos belső világból, amelybe bepillantást nyújtani enged, s úgy velünk, nézőkkel is, mint színpadi világának minden tárgyi, képi és szöveges elemével sejtelmesen összelélegez. 
Szűk szobaszínházi miliőben szárnyal magasra a képzelet, tágul ki a horizont: a rendelkezésre álló tér alig fele, ha foglalt, bejátszott, az is szinte csak síkban, a hátsó fal mentén. A színpadon két szereplő: egy (szinte csak) beszélő-mesélő, és egy végig néma, de módfelett tevékeny, a teremtés-alkotás vs. pusztítás-rombolás körforgását hatalmi pozícióból működtető-szemléltető aktor. Bicskei István és Nagy József, a két elválaszthatatlan alkotótárs (földi és barát), ők keltik életre Tolnai Ottó közel százötven költeményt tartalmazó Wilhelm-dalok című ciklusából azt a tizenkettőt (megfejelve, illetve közbeékelve egy-egy Nietzsche-Deleuze-, valamint Nietzsche-idézetet), amely élőben is elhangzik Bicskei tolmácsolásában.
Nagy József
Nagy József
És nem is csupán az a meglepő ebben, hogy Nagy beemeli a szöveget karakteres vándormotívumokkal benépesített (jel)színházába, amire közel s távol nem találunk példát immár három évtizedes pályafutása során – hanem, hogy mindjárt a fő hellyel kínálja meg. Hagyja élni, felvirágozni, kiteljesedni, belénk ivódni. Amit mi sem bizonyít jobban, hogy Bicskei megszólalásai önálló életet élnek, nincsenek közvetlenül alávetve a képalkotás, a színházzá terebélyesedés folyamatának – sőt talán egy lépéssel még előtte is járnak.  
Nagy és Bicskei személyisége, szerepe Tolnain keresztül tükröződik vissza egymásban. Egészen pontosan: egy a Tolnai által megénekelt beteg, különc, ám csodaszámba menő hétköznapi hős, egy vidéki orfeusz (így, kis o-val, ahogy a versgyűjtemény új kiadása is utal rá), egy fogyatékos elme, a valóságban is létezett Wilhelm-Wili, a legendáriummá vált falu bolondja „torzságában is irigylendő, szuverén” (Tarján Tamás) gondolkodásán és világlátásán át. 
Bicskeinél úgy, hogy a személyes tágul kozmikussá, Nagynál viszont épp fordítva: úgy, hogy a kozmikus szűrődik le személyes, képzőművészeti ihletettségű gesztusok és képalkotások laza sorozatává.
A fényekkel felváltva kiemelt két játszó közül Nagy a színpad bal oldalát és közepét, Bicskei a jobbot birtokolja. Játékterük csak a darab végén kapcsolódik szimbolikusan egybe, amikor a záró jelenetet közösen performálják. Nagy territóriumának határai egy elhangolt, kiszuperált zongora és egy csöppnyi bábos kulissza (fölötte projektor, a pontos láthatóság kedvéért), Bicskei egy fekete palatábla és egy fém pulpitus között áll, szinte lecövekelve, egy helyben az egész előadás alatt.  
S bár a tér szűk, a perspektívaváltások irdatlanul nagyok. Egy ősz hajú, maszkos, langaléta teremtőszerűség és kicsiny dobozszínháza, amelyben szakadatlan a lét hatalmas körforgása cirkulál – ez az egyik „aránypár”. Aztán e törpe univerzum mellett/fölött magasodó Wili alakja, mint a zsenialitással vegyes bolondság felmagasztosulása. Az ember váltakozva érzi, hol parányinak, kiszolgáltatottnak és fenyegetettnek, hol személyesen megszólítottnak, az emberi lélek legmélyebb rejtekébe bepillantást nyerő hívatlan vendégnek magát, Nagy játéka, illetve Tolnai szövegei nyomán.
A Nagy által alakított szikár, fekete öltönyös, halálmadár figurában (lásd Hollók) igazából semmi spirituális, túlvilági vagy isteni nincsen, mégis élet-halál uraként garázdálkodik a terepen. Tesz-vesz, sündörög, téblábol, épít és alkot, de mindig beüt valami gikszer, vagy szándékos rontás, mely óhatatlanul kaput nyit a halál, az elmúlás felé. Régimódi utazóbőröndjéből fehér kristályporként pereg az idő; sercegve, emberi kéz érintése nélkül kihuny a gyertyaláng; kalapács zúz apróra egy ártatlan porcelán elefántot; egy háborgó tengert ábrázoló reprón éles késpenge hasít át. És egyáltalán: minden cselekedete, minden teremtett képi valósága mögött sötét, alaktalan árnyékként sejlik föl valami kellemetlen, viszolyogtató érzés, amely végig nyugtalanságban tartja az embert.
Nagy képalkotásainak másik vonulata Wili alakjára és belső történéseire reflektál: szürke agyagtömbből gyors, avatott kézmozdulatokkal gyurmáz emberfigurát, melynek kezébe drótkefe kerül („elloptam a drótkefét / az új rézdrótkefét”); egy elnagyolt emberalakot ábrázoló fehér nippre fekete festéket csorgat („a maradék kátránnyal azt csinálok amit akarok / tudom mit akarok”) ; továbbá itt vannak az itt-ott felbukkanó angyalábrázolatok: a papírangyal, a graffiti-angyal, melyek rebbenékeny képi megjelenései a Tolnai-szövegeket és az előadás egészét átitató, ám gyökerestül kifordított/felforgatott transzcendenciának. 
Ahogy Nagy mini performanszaiba, azaz az alkotás csodájába folyton homokszem kerül, úgy Wili figurája éppen a félrement, szerkezethibás „teremtés” csodálatos voltát summázza, nem mindennapi, de csillogó értelmével és naivitásával. 
Nagy József nem először, és vélhetően nem utoljára cserkészte be Tolnait: (meg)birkózott már vele korábban is (igaz, szavak nélkül), az 1992-ben Orléans-ban bemutatott Orfeusz létráiban. Tolnai pedig láthatóan otthonos érzi magát Nagy színházában – ihletetten, megértve, átérezve tekint ki belőle a világra. Sőt, ha nincs (közvetlenül) Tolnai Nagy darabjaiban, akkor is ott van. Mert valahogy Magyarkanizsán mintha egy nagy közös szellemi vérkeringésbe csatlakozna be minden és mindenki: Tolnai és Nagy, Bicskei és a színésztársak, Csáth Géza, a Tolnai által mentorált hajdani festőiskola, a város néhai (és jelenkori) arcai és figurái, Nagy tulajdonképpeni „modelljei”, a hős tűzoltóbrigád és Duši borbély, Heka, Kovács Tóni és Wili, a város, a házak homlokzata és a természet, a Tisza és a Tisza-táj, az időtlenség, a melankólia, a halál.
Fotók: Henning János
Fotók: Henning János
Parti Nagy Lajos szerint Tolnai lírájában „mindennek mindennel páratlanul szerves, opálosan finom összefüggései vannak, egy transzcendens és tenyeres-talpas pókháló” az egész életmű, ami egyik központi magjára, a Wilhelm-dalokra úgy tűnik kiemelten igaz – mindezt megjeleníteni, élőben elmondani, azaz a költeményeknek testet adni már csak szabadverses formája, ritmikusan megtört, ismétlődő sorai, sortöredékei, el-elkalandozó figyelme és gazdag képzettársításai miatt is iszonyatos kihívás. 
Bicskeinek egyszer már megvolt Wili figurája. A Wili. Egy Wili. A fentebb már citált Orfeusz létráiban, szótlanul, gügye vigyorral, gitárral a kézben hozva többek közt Wili hasonmását, szinte „lekopírozva” a róla készült korabeli fényképfelvételt, ami az 1922-ben elhunyt kanizsai piktor, Pechán József Énekes gitárral című festményének munkafotójaként szolgált (és a mostani előadás színlapján is szerepel). És hát nemcsak megvolt a figura neki, hanem voltaképpen azonosult is vele: Wili-kém jelentései címmel naplót is vezetett 1992-ben az Orfeusz bemutatója körül. 
S ami régtől az övé volt, most kijött. Feltört, kibuggyant. Nem a szökőár mindent elsöprő erejével, hanem a lassú víz szelídségével. Mint aki egész életében ott dédelgette, ízlelgette magában ezeket a verseket, és csak várta a kellő pillanatot, hogy elmondhassa őket.  
Bicskei remek. Nem szaval. Nem pakolja magát. Közöl, beszél, mesél. Minden hang, gondolat, érzésfoszlány árnyaltan, világosan, minden hivalkodást mellőző érzékeny tolmácsolásban jut el hozzánk, létélményként, titokként, felfedezésként, csak a legnagyobbakra jellemző jól kontrollált hanghordozással. Lassan, kimérten, el-elmélázva, pici distanciával jelezve csak, hogy „odabent” valami nem stimmel, difi van.
Most egy ideig Bicskei hangján fogom hallani Tolnai Ottót.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek