A kötet viszonylag kevés operát ismertet, azokat viszont meglehetős alapossággal. Kezdő létemre tehát azt gondolhattam, amit megtalálok a könyvben, az valóban a legalapvetőbb operák közé tartozik, mint az Aida, A varázsfuvola, A szevillai borbély (sic!) – és Stanisław Moniuszko Halkája.
 Jelenet az előadásból |
Telt-múlt az idő, megismertem más operakalauzokat is, de a Halkát (Kadosa Pál Huszti kalandjával és Polgár Tibor A kérők című operájával egyetemben, melyek a magyar operákról szóló rész hosszan tárgyalt darabjai voltak Gálnál) nemigen találtam más munkákban. Először a nagy szlávellenes összeesküvést gyanítottam a háttérben, mely a kilencvenes években az Anyegin kivételével az összes orosz operát lesöpörte a honi színpadokról, és amely 2004-ig megakadályozta, hogy Janáček operái nálunk is sikert arassanak. De lassan rá kellett jönnöm, hogy ezúttal talán nem a magyar közönség a ludas: míg a nagy cseh szerzőket – Smetanát, Dvořákot, Janáčeket – szép lassan felfedezte a nyugat, sőt immár a lengyel Szymanowski operai életművét is egy Simon Rattle formátumú karmester emelte érdeklődési körébe, addig Moniuszko valahogy csak nem akart felfedeződni. Egészen két évvel ezelőttig, amikor is egy nagy nyugati lemezcég megjelentette Kísértetkastély című operájának felvételét. Valami tehát elindult – de nem a Halka kapcsán, amely így mindmáig ismeretlen zene maradt számomra (Jontek áriájának kivételével, mely hallható Udvardy Tibor CD-n mindmáig kiadatlan árialemezén).
Miskolcon, ha nem is a teljes művet, de részleteket legalább hallhattunk most a darabból. Nem igazságos dolog kiragadott áriák és duettek – ráadásul zongorakíséretes – előadása nyomán véleményt formálni egy operáról, mely ráadásul oly fontos egy egész nemzet operakedvelő közönsége számára – mégis: a hallottak alapján úgy érzem, a Halka nem tartozik az operairodalom első, de még csak második vonalába sem. Moniuszko dallaminvenciója nem vitatható, különösen Halka áriáiban (márpedig abból jut neki bőven, ezen a koncerten hármat is hallottunk) találunk megkapóan szép lírai pillanatokat, ugyanakkor az sem tagadható, hogy a számok rendre túl vannak írva: nincs bennük annyi gyúanyag, mint amennyire elnyújta őket a szerző. Egy teljes előadás keretében, ahol a kórusok, zenekari részletek, balettbetétek helyrebillentik az egyensúlyt, nyilván más lenne az összbenyomás – most, a szólószámokat és a duetteket hallgatva néha bizony leült a hangulat. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy örvendetes a Halka újbóli előadása: egyrészt a szép pillanatok miatt, másrészt meg azért, mert a gyengébben sikerült momentumok rávilágítanak arra, mitől is igazán jók az első- és másodosztályú operai remekművek.
 Jelenet az előadásból. Vajda János felvételei |
Az első rész tehát inkább a megismerés, mintsem az újrafelfedezés örömét adta – a második részben terítékre kerülő Igor herceg viszont igazi remekmű, amit bizony játszani kéne, s mint a most hallott áriák és duettek sora bizonyítja, nem csak a Polovec táncok miatt. Borogyinban megvan mindaz, ami a Halka szerzőjéből hiányzik: pontosan tudja, hogy minek mennyi ideig kell tartania, és dallaminvenciója is eredetibb, karakteresebb. Míg a Halka áriáit hallgatva legfeljebb típusok jelentek meg előttünk, addig az első Igor-részlet, Galickij áriája máris hús-vér embert rajzolt elénk – s micsoda finom jellemrajzok sorakoztak később is Jaroszlavna, Igor, Valgyimir és Koncsak portréiban! Mindehhez a nagyrészt magyar nyelvű tolmácsolások adta plusz: Nádasdy Kálmán kiválóan énekelhető és nagyszerűen követhető, költői szépségekben bővelkedő fordítása – mely fölveti a kérdést, érdemes-e teljesen sutba dobni a külföldi darabok magyar nyelvű előadását.
A délutáni koncert fellépői jórészt erre az alkalomra tanulták meg szerepeiket – ez alól kivételt képez Fokanov Anatolij, aki mind a gazdag lengyel földesúr, Janusz, mind Igor szerepét énekelte már (ezúttal mindkettőt oroszul tolmácsolta, visszahozva valamit a régi szép kétnyelvű előadások fílingjéből). A Janusz-tolmácsolást inkább rutinszerű éneklésnek éreztem, Igor áriájában viszont az anyanyelvi természetesség, a nemesség és a líra olyan együttesével lepett meg Fokanov, amire nehéz szavakat találni. Cserna Ildikó mély átéléssel alakította Halka szerepét, de Jaroszlavna hercegnői búskomorságát adekvátabbnak éreztem hozzá – ráadásul az utóbbi szólam vokálisan is jobban feküdt neki. Bándi János a tőle megszokott involváltsággal, de kellő mértéktartással énekelte Jonteket (mely karakterében nagyon közel áll a művész által párszor megformált Janáček-hőshöz, Lacához); Vlagyimir áriájában aztán arról tett tanúbizonyságot, hogy a lírai éneklés sem áll távol karakterétől. Szvétek László épphogy szóhoz jutott a Halka egy rövid részletében – annál inkább kibontakozhatott az Igor hercegben, ahol nagy elődök nyomán mind Galickij, mind Koncsak kán szerepét ő tolmácsolta. Nehéz eldönteni, hogy melyik állt neki jobban: mind az élvhajhász és cinikus orosz főúr, mind a kedélyes, mégis fenséges kán szerepben igen meggyőző volt.
A zongorakíséretet Harazdy Miklós látta el különösebb zökkenők nélkül. A zeneszámok közti összekötő szöveget Bács Ferenc tolmácsolta: kellemes hangját mindig szívesen hallgatom, de az igazat megvallva nem ártott volna, ha a koncert előtt legalább egyszer elolvassa a szövegét.
Kapcsolódó cikkünk:
Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008