Tolnai Szabolcs filmjeit nehéz megnézni. Nehéz, mert kvázi lehetetlen hozzájuk jutni. Korai munkáit (Nyári mozi, Arccal a földnek) még a furmányosabb netes keresők sem lelik, hozzáférhető DVD- vagy VHS-kiadása pedig még az egyöntetű kritikai sikert besöprő Fövenyórának sincs. Pénzszűkéből fakadó forgatási csúszások után, idén elkészült Az erdő című filmjéről nem szólnak a hírek. A legnagyobb magyar netes műsorújság és filmadatbázis, a port.hu úgy tudja, dokumentumfilmről van szó. Másik 2014-es alkotása, a költő édesapa, Tolnai Ottó műve nyomán improvizált és nullpénzből forgott, a szerbiai gyárak privatizációjáról szóló A romlás virágai pedig se a Port, se az IMDb szerint nem létezik.

 

Tolnai Szabolcs filmjeit nemcsak meg-, de nézni is nehéz, mert gyakran nem követik a klasszikus dramaturgiát. A Danilo Kiš önéletrajzi könyveiből szőtt Fövenyóra például az emlékezés ritmusára a múlt- és az énkeresés útvonalán kanyargott. Idősíkok csúsztak egymásba, emlékek tűntek álomnak és álmok emléknek. Sikátorok, éjszakai sakkozások, erdőbeli esőzések kaptak szürreális kontúrokat. A melankolikus húron pendülő holokauszt-, emlék- és nyomozásfilm az apja nyomába szegődő íróról, a szerb-magyar kettős identitásról elmélkedett, Pohárnok Gergely fekete-fehér, fény-árnyék kontrasztos, rejtelmes képeivel.

 

Mindebből csak a szürreális kuszaság marad Az erdőben, melynek szintén központi s hangsúlyos motívuma a kutatás. Egymástól elhidegedett férj és feleség ered fiuk nyomába, aki eltűnt a tanyasi drog-rehabilitációs központból. A férfi a feltételezett maffiakapcsolatoknak néz utána, a nő a közeli erdőt fürkészi, a felsejlő tragédia azonban nem összehozza, hanem egymásnak ugrasztja Annát és Ferencet.

 

A széthulló család drámáját mégsem lehet átérezni. Az alig pár vonással felrajzolt kapcsolatot már a történet kezdetén is elhalófélben, végstádiumban leljük; a famíliát szétrepesztő diszfunkciók egy pusztabeli veszekedés közben, szögegyenes mondatokban fogalmazódnak meg. Tolnai megtagadja a pszichológiai mélységet karaktereitől, a vallási ellentét mentén is szembefeszülő szülőkről, a drogozásba menekülő gyermekről alig mond többet az alapinformációknál. Miértekre, hogyanokra keresnénk a választ, de feleslegesen. Papíron a család felbomlása, a fiatalok drogfogyasztása dereng a történet hátterében, de Az erdő pusztán regisztrálja a folyamatokat, vagyis azok végpontját. Közöl, de csak annyit és úgy, hogy az kínosan ismerős marad bármelyik káeurópai honpolgárnak.

 

Tolnai esztétikája sem olyan sajátos, mint a Fövenyórában. Az erdő túl tökéletesen illeszkedik a magyar szocreál művészfilmekről alkotott sztereotípiákhoz: szótlan gyaloglások a pusztában, hosszú követősnittek a lekoszlott városi negyedekben, az arcokat egymástól elszigetelő profil-nagyközelik. Tolnai a klasszikus filmes szabályok megszegésével teremt még a szokottnál is ridegebb, sivár közeget; folyamatos tengelytörések, a közelik és a totálok éles váltogatása teszi szándékoltan tüskéssé, kellemetlenné a filmélményt. Ám Az erdő nem váj ki magának önálló, markáns stílust, a vászonra vitt történet pedig kifejtetlen marad ahhoz, hogy a merészebb esztétikai húzások igazán érvényesülhessenek.

 

Az erdő a játékidő előrehaladtával széttöredezik, előbb hangnemet, majd kvázi történetet vált. A földhözragadt, társadalomkritikus dráma hirtelen természetfelettibe fordul, mikor az anyának éjszakánként világítani kezd a bőre. Az előkészítetlen hangnemváltás komikusnak, oda nem illőnek hat, később pedig a megpendített metafora – az anya megszabadult az elnyomó férjétől, majd az emlékeiben, érzelmeiben kereste a fiát – közhelyessége sem árnyalja eléggé a mágikus motívumot. Az eltűnt gyermek utáni nyomozás helyét aztán a kisemmizetteket, a mélyszegényeket, a tudatlanokat átvágó csaló veszi át, aki görögországi apartmanokat kínál eladásra. Elegáns ebédlő, öltönyök, Anna és Ferenc az előadást hallgatják, a Minotaurus nevű cég svindlerigazgatója pedig arról szaval, hogyan élősködnek a politikusok, a vezetők, a cégek a kisembereken.

 

Ez a jelenet már jobban működik, a kortárs valóságot modellálja, ahogy az amorális üzletember, mint a politika, a dühüket és csalódottságukat kihasználva manipulálja az embereket. Ám a végkifejlet – a lelkes vevőt eljátszó színésszel – egyrészt szintúgy kiszámítható, mint a családi kálvária, másrészt ízlésességében megkérdőjelezhető, amikor egy mentálisan sérült ember énekli el az anya történetére rímelő dalt. A két blokk csak gondolatilag kapcsolódik egymáshoz, előbbiben az erdő, utóbbiban – a Minotaurus révén – a labirintus a vezérmetafora, ami kiábrándítóan üresen cseng annak a rendezőnek a szájából, akinek a Fövenyóra mentális labirintusát köszönhetjük. A film a végére szürreálisan széteső filmélménnyé válik, melyet apróbb, de zavaró inkonzisztenciák – a fiú, mikor az anyja keresi, még szőke, mikor megtalálja, már barna – is központoznak.

 

Tolnai Szabolcs filmjét ezért különösen nehéz nézni, és – a Fövenyórával ellentétben – még csak nem is élvezetes.