Merthogy az a bizonyos Kamenyec-Podolszkij, amelyre egy történész azt találta mondani, hogy „idegenrendészeti” ügylet volt oda, az országhatáron túli hadműveleti területre deportálni, majd halomra lőni 28 ezer zsidót, történetesen magyarokat, mégpedig majdnem három évvel a német megszállás előtt, vagyis önálló és szuverén magyar ügylet volt ez (sőt, mint megtudjuk, a németek direkte „rászóltak” a túlbuzgó gyilkosokra, hagynák már abba a mészárlást, amit, mármint a piszkos munkát egyébként ők, a németek végezték, csak hát nem győzték a tempót), olyan szégyenfolt, amellyel jobb volna és lenne szembenézni, emlékezéssel és emlékeztetéssel venni elejét a történelemhamisításnak és az agymosásnak. Már ha még az elejénél tartunk annak, aminek az elejét kellene venni…
 Kerekes Éva |
Mohácsi János és Mohácsi István Számodra hely című darabja (melynek rendes címe a szokásos avaggyal együtt így hangzik: e föld befogad avagy számodra hely) epizódokból épül fel, és nem is lesz belőle rendes darab, ha a rendes darab az eleje-közepe-vége írásmű. Mert van ugyan eleje-közepe-vége ennek is – ráadásul Mohácsinál, mármint a rendezőnél igen-igen fontos az eleje-vége, felüt és lecsap, mondhatni, bár csöppet sem biztos, hogy az elején üt fel és a végén csap le, lehet akár fordítva –, de többnyire lehet azért szusszanni a jelenetek közt, mert valami más vagy valami máshol folytatódik. És közepe is van, valahogy úgy, mint azok a mozaikdarabkák, amelyeknek már elkopott a széle, ezért résekkel illeszkednek egymáshoz; a rés lehet csönd és lehet sötét, mindkettő beszédes és látványos Mohácsi kezén. (Jut eszembe A Dohány utcai seriff, a maga fekete sötétségével.)
„Evvót az egy”, mondják ebben a darabban is, amikor számolnak, és az ember (sok ember) már szinte hallja is Radnay Csilla hangján ugyanezt a mondatot az Egyszer élünkből, aztán hallja azt is, hogy „evvót a kettő”.
Két eleje van az előadásnak. Az első felüt (hogy kötődjem a fentiekhez): péntek este lévén sabeszre készül egy zsidó család, amikor beesik hozzájuk egy ismerős, és elmondja, hogy még aznap éjjel deportálják a magyarokat, és hát bizonyára meg fognak halni. A Mohácsi-testvérek szokásos tébláb-zavart, egyszerre humoros és feszengtetően kényelmetlen nyelvi és stiláris világa ez: félreértésekkel, inadekvát replikákkal és ismétlésekkel teli, ezért csak jó sokára derül ki, hogy épp nem a magyarokról, hanem a zsidókról van szó, vagyishát mégis a magyarokról, mert a zsidók is azok volnának, ha lenne róla állampolgársági papírjuk (bár aztán ez sem ér semmit). Vagyis: deportálás, út a halálba, a vagyon marad, és akkor már nem lehetne-e azt a Singer-varrógépet most odaadni… Karaktereket, illetve inkább típust rajzol Bíró Kriszta, Gálffi László és Gyabronka József: a zsidó család és a velük mindeddig normálisan együtt élő nem-zsidó szomszédság, egy helyzet és egy viszonyrendszer felrobbanása ez.
A másik eleje a következő jelenet, Kristálynappal a címe, ugyancsak egy családi tabló, egy másik családé, a Hamvaskürtiéké. A Klein szabad magyarosítása, így Mohácsi, aki lazán bánik a zsidó közhelyekkel, de még magával a szóval is: zsidó, ha mást mondanának helyette, hát pontosít: zsidó, zsidó, zsidó. Zsidó az apa, zsidó az anya, zsidó a fiú – és nyilas, vagyis náci a lány, a fiú szívszerelme, akit bemutatni és mindjárt el is jegyezni hozott haza a szüleihez, lelkes és elszánt szélsőjobbikos, ezzel máris nyúlánk híd képződik a bő hetven év felett. Itt a szülők zavarára kell nagyon odafigyelnünk – nem nehéz, nincs tömeg a színpadon –, ahogy kimondanák, amit mondani kéne, de a szívüktől-agyuktól nem megy a nyelvükig a szó, heherészés, zavartság, elkenés, lesz még ebből nagyobb baj is. Kerekes Éva és Debreczeny Csaba asszimiláns zsidó házaspárja abból a fajtából való, akik mindent meglátnak és mindent meghallanak, és sem a szemüknek, sem a fülüknek nem hisznek. Ki-ki tud példát ilyesmire a családja vagy az ismerősei köréből: amikor eget ostromol az irracionalitás, irracionális a kétely is.
 Kerekes Éva, Patkós Márton, Debreczeny Csaba |
Ez az a szál, ami búvópatakként alámossa az előadást, olykor felszínre tör, aztán eltűnik (ilyenek voltak azok a bizonyos Tóték az 56/06-ban); a konkrét, életszagú történet, amely vissza-visszatér; nem ez az alap, mert az alap olykor egyetlen mondat, például most is, ez: „Milyen cirkuszt kell még végigcsinálnom, hogy az állampolgára lehessek annak az országnak, amelyiknek az állampolgára vagyok?” Merthogy Hamvaskürtiék erre a bizonyos papírra várnak; az igazolásra, hogy nem csak magyarok, de állampolgárok is, vagyis nem idegenek, nem külhoniak, nem galiciánerek, és ki tudja még, mik nem, viszont magyarok, ha történetesen zsidók is. A menyasszony pedig történetesen abban a hivatalban dolgozik – a KEOKH-ban –, ahol ezt a papírt osztogatják, illetve pont nem osztogatják, van is eszükbe, még hogy a zsidóknak.
Külön pikantériája a helyzetnek, hogy a problémát a trianoni csapás második világháborús gyógyítási kísérlete állította elő: a visszacsatolt területekkel kerültek az anyaországhoz a hontalan zsidók, és bár az anyaország boldogan ölelte anyakeblére a visszacsatolt területeken élőket, azért kivéve a zsidókat…
Szürke ruhák a színpadon, nem ötven, de több árnyalat ez, Remete Kriszta jelmezei kijelölt helyükre teszik a színészt: hol gyilkos, hol áldozat, a megtévesztésig. A zenészek – Kovács Márton és társai – legtöbbször belesimulnak a fal szürkéjébe; a fal valójában szürke tölcsér, hátrafelé szűkül, ott nyel el mindenkit, noha nyílik rajta két oldalt négy ajtó, belépni-eltűnni észrevétlenül. Szóval a szürke: a zene is szürke búvópatak, amikor szokásosan „zajong” a szöveg és a játék mellett-alatt-fölött, és aztán ének, tánccal vagy anélkül (a koreográfiát is Kovács Márton készítette), és ilyenkor csoportkép a kép, ez is jellegzetes frázisa a Mohácsi-színháznak, amelyben erős bár a csoport hatása, mégis érdemes kiszúrni belőle valakit, egy vagy két embert, hogy lássuk, szerepben marad vagy szerepet vált ilyenkor mindenki.
 Gálffi László, Bíró Kriszta |
Van még egy házaspár, ezúttal a közös sír szélén: anya, apa, gyerek. Most Kocsis Pál, Takács Nóra Diána és Némedi Árpád játssza a családot, amely körül ott téblábol és szerencsétlenkedik a kivégző osztag, hol a fegyver mond csütörtököt, hol ők, aztán persze szépen meghal mindenki, de a jelenet már átúszik álomba: az apa belügyminiszterként tér magához, mellette Árpád nevű szolgája – Kocsisnak Gálffi szekundál, majd ismét fordulnak a szerepek – bárki lehet bármi az álomban, ugye –, most Gálffi a miniszter és Kocsis a szolga. És van még egy csavar, amikor Kocsis a kormányzó („ellenkormányozó”), és Gálffi a belügyminiszter. Belopakodik a non-fiction: az intézkedés történelmi háttere, a tények és a mondatok; a növekedésre ítélt anyaország nemkívánatos elemekkel azért mégsem óhajt növekedni. Röpködnek a sárgacsillagok (így, egybe írva lehetnek akár fehérek is, mint most; levakarhatatlanul ragadnak a kézre, a szemre, az emlékezetre, ez az egyszerű kis idom). A nagy találatoknál sem időz sokat a rendező – bízik a közönség emlékezetében.
Tizenhat színész és öt muzsikus állítja ki a jeleneteket; ez rengeteg ember az Örkény színpadán, de Mohácsi színházában bizony kevés: nem képződik meg az a zsúfoltság, amely küszöb alá (vagy fölé) szánkáztatná a megrendülést, amely nemcsak a torkot, de a gyomrot is összeszorítja, márpedig Mohácsi színháza erre játszik, a nézőtéren ülő emberek, az alkalmi tanúk közös, mondhatni csoportos reakciójára. Ehhez azonban föl kell függeszteni az egyéni ingerküszöböket – nekünk magunknak is épp úgy kell csoporttá (használjuk már az avitt terminust: közösséggé) válni, mint a játszóknak a színpadon. Együtt nevetni, együtt fojtani vissza a levegőt.
Együtt nevetünk a háromkirályok jelenetén, a fecsegős Menyhárton (Bíró Kriszta), a „fajtiszta fehér néger” Boldizsáron (Gyabronka József) és a méltatlankodó Gáspáron (Vajda Milán), akik – kik is ők, ha nem álom lenne ez? – hoztak aranyat (tömjént nem, mert nehéz a vasfazék), és hátha lehetne tárgyalni Horthyval vagy a belügyminiszterrel, és Palesztinára cserélni Kamenyec-Podolszkot, életre a halált. Ők vezetnek át a következő jelenetbe, amelyben maga a hunok királya, Attila konverzál Horthyval a zsidók deportálásáról, és kérdésére meg is kapja a dodonai választ („nem kell félnetek jó lesz ha mindenki…”), aztán leszakad az Attila kackiás bajszából egy jó nagy darab, és Hitler kis szőrpamacsos figurájaként áll előttünk.
 Bíró Kriszta, Dóra Béla |
Az ilyenfajta poénok épp úgy gyökeresek Mohácsiéknál (az író Istvánnál és Jánosnál), mint a különféle legendák, mesék, idézetek beemelése a szövegbe, amelyben rendre meg- és kiforgatják mindet; más fénytörésben látszik a kulturális emlékezet is ilyenkor. Volt már, hogy a gerincét képezte egy előadásnak (az Egyszer élünkben a János vitéz, mindkettő), volt, hogy egy-egy jelenetben jelezte markánsan a helyzet abszurditását (a Superman megjelenése az 56/06-ban, vagy a keresztre feszítés fölidézése a Csak egy szögben); a Mohácsi testvérek idézettechnikája változatos formákban jelentkezik. Nemcsak motívumokra és helyzetekre, hanem közmondásokra, viccekre, szólásokra is kiterjed, ebből táplálkozik az a nem is rontott, hanem sokkal inkább földúsított nyelv, amely csak első blikkre rokona a Parti Nagyénak, valójában egészen más, és más a célja is. Az, nevezetesen, hogy az olajozottan és simán csusszanó hétköznapi fordulatokra pillanatnyi reflektorfényt vetítsen, és ezzel mutasson túl a hangsoron, egészen a jelentésig. „Nagy rám a kabát”, mondja Horthy ebben a darabban, miközben húzza-húzza a valóban óriási kabátot végig a színpadon. És majdnem elkerülhetetlen (el kéne kerülni mégis, persze), hogy a végtelenül rugalmas nyelvi kapcsolódási készséggel bíró szerzők poénjai közé becsússzon néhány másodosztályú is (a Miklós-Mikulás játék például nem önmagában rossz, csak gyöngíti a többit, ugyanebben a Horthy-Attila jelenetben).
Mutatis mutandis ugyanez érvényes a nyelven túl az egyes jelenetekre: akad köztük olyan, ami önmagában jó, de kilóg az egész szövetéből, s ha kilóg, hát roncsolja azt. Mert remek és a végén megrendítőbe fordul az a csoportos katona-jelenet, amelyben a parancsnok ukrán szeretője áll a középpontban (rá ácsingózik mindenki), aki szorgalmasan hozza az italt az egész csapatnak; ráadásul Kocsis Pál játékában egyszerre van ott a gerinces és érzelmes férfi meg az állattá aljasult véglény (mennyi szerető családapa lehet a tömeggyilkosok közt!), és Kerekes Viktória némán játssza el a kiszolgáltatottságra adható, ugyancsak számtalan emberi reakciót – de sehogyan nem kötjük a többihez, oldalra visz, ott marad a levegőben.
 Gálffi László. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A tiszta – mondhatni, örkényi – abszurd is a Mohácsi-fivérek tollára áll: a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) útvesztőjében járja a maga kanosszáját Gyabronka József 1053-as kis zsidója, aki persze úgy löki félre a 1052-es kis zsidót, hogy öröm nézni annak, akinek ez öröm. És miközben ékes magyarsággal bizonygatja magyar nyelvtudását, ebben a jelenetben, a nemcsak abszurd, de direkte komikus kontextusban hangzik el jónéhány komoly és súlyos mondat, a fentebb már idézett is.
Ezek az idézőjel nélküli, nem asszociációra, csak közvetlen figyelemre és értésre apelláló rövidke monológok magukban hordozzák a pátosz, a didakszis és a melodráma veszélyét. Mohácsi színházába viszont szinte mindig beépül a biztosíték ezek elkerülésére: nem az elidegenítés, vagyis nem Brecht ösvényén (inkább sztrádáján) halad ilyenkor, hanem az érzelmi-érzéki összetettség, a fölfelé görbülő szájból pillanat alatt lesz vízszintes vonal, vagy lefelé görbülő. Ilyenkor van a legnagyobb szerepe a zenének, amely a maga nem-verbális módján kiemel, aláhúz és fölerősít – és hát Kovács Mártonnal erős közös jelrendszerük van már ennek kifejezésére. Amely most újabb réteggel gazdagodik: az öt rab és az öt gyilkos éneke-tánca egy grandiózus haláltánc-jelenetbe torkollik – és ekkor feszíti szét igazán Mohácsi színháza az Örkény színpadát: nem tíz ember kellene ide, hanem negyven.
Van aztán egy „keretes” jelenet, ismét Hamvaskürtiék életéből, akik egyre csak reménykednek abban, hogy megjön az a bizonyos állampolgársági – és egyúttal életet jelentő – papír a KEOKH-tól, ahol a fiuk menyasszonya, Helga osztja (milyen finom hitelességgel adja Varga Lili az öntudatos, odaadó ideológiai cselédet), ha osztja a papírokat. Ő azonban „lebukott”, vagyis kiderült, hogy zsidó családba csöppent, és a főnöke furfangos büntetést eszel ki (nézze meg, aki tudni akarja az amúgy történethiányos darab e nagyon is történetes fordulatait), amellyel egy újabb lélektani szál indul útjára az előadásban. A keretes jelenet Hamvaskürtiék epizódja, melyben az éhező családnak csirkét hoz az anya, mégpedig kétszer (itt válik világossá, mi a funkciója az előadás elején is felbukkanó csirke-motívumnak, amely ott és akkor meglehetősen szervetlen: a családfő éhes, ezért elkezdi enni a csirkét a vendég megérkezése előtt); mármint kétszer látjuk ezt a jelenetet, közte pedig azt, ahogy szert tett a csirkére, egy váratlan és megintcsak az ember varázslatos és elviselhetetlen sokszínűségét mutató jelenetben, amely szerintem az előadás csúcspontja, Kerekes Éva és Gálffi László nagy játéka. De a keret másodszori eljátszása színházi „papedli”; szüneteltetvén minden egyebet, csak arra figyeltem, hogy vajon az apát játszó Debreczeny Csaba tudja-e kétszer pontosan ugyanúgy mondani azt, hogy „ááá, köszönöm, nem, most dobtam el” – hát tudja. Annak ellenére tudja, hogy a bemutatón éreztük: az előadás nem érett még össze, vagyis van még benne bőven lefojtott és kibontott hatás, amihez még idő és összecsiszolódás kell.
Nem sikerült igazán megtalálni a helyét az előadásban a fényképezésnek. Próbálkoznak így és úgy, átsuhan fölöttünk az élet elröppenésének megörökíthető vagy megörökíthetetlen tragikuma, de nem több ez pillanatnyi, sehová nem kapcsolódó motívumnál. Nem úgy, mint az ugyancsak villanásszerű szemtanú-motívum: az egyetlen menlevéllel (átmenetileg) megmenekülő apára hulló örökséget, a szemtanú kötelezettségét sikerült súlyossá tenni.