Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZÍNHÁZZAL ÉLETRE NEVELNI

Beszélgetés Tóth Zoltánnal
2014. szept. 24.
A diákszínjátszó körökben országosan jegyzett és sokszorosan elismert pécsi Apolló Kulturális Egyesület alkotócsapata úgy döntött, hogy az idei évadtól máshogyan működik tovább. A miértekről és hogyanokról a csapatot vezető Tóth Zoltánnal beszélgettünk. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.
Revizor: A megújult honlapotokon repertoár, társulat, évadterv szerepel. Amit most csináltok, az előremenekülés, egy folyamat végeredménye, esetleg valaminek az újrakezdése?
Tóth Zoltán: Azt hiszem, inkább egy hosszú folyamat egyik állomása: ez lesz az első évad, amikor ténylegesen színházként működünk. A tagságunk is bővült, azon kívül már nem a pályázatok tartanak el minket, hanem a saját lábukon állunk, talán kezdjük látni azt, hol a helyünk az egész rendszerben.
R: A független színházak jó néhány éve nagy bajban vannak, miért épp most léptek ekkorát? 
Balkán
Balkán
TZ: Miközben a mi helyzetünk sem rózsás, máshogy működünk, mint a legtöbb színház: sok év munkájával kineveltük a saját közönségünket. Könnyebb úgy végrehajtani egy ilyen ugrást, ha van egy fix nézői bázisod. Ifjúsági színházként színházi neveléssel foglalkozunk, de nem a szó klasszikus értelmében, hogy színházi nevelési programokat rakunk össze – miközben abból is van kettő a repertoárunkon –, hanem azáltal, hogy diákokat nevelünk az életre a színház minden lehetséges eszközével: drámapedagógiával, színházi neveléssel, színházi előadásokkal, színjátszó foglalkozásokkal, drámaórákkal. Az Eck Imre Alapfokú Művészeti Iskolában közel négyszáz diákunk tanul, de emellett működik egy színházi intézmény is, az Escargo Hajója, ami kisebb léptékű, de mégis az egész dolog szíve. És a mostani ugrásunkat az is indokolja, hogy mindannyian szeretünk a színházzal foglalkozni, de azt is fontosnak tartjuk, hogy ne maradjon a „családban” ez a működés, hanem jusson el kívülre, másokhoz is. 
R: A diák- és amatőr színjátszó csapatoknál, legyenek bármilyen izgalmasak a munkáik, viszonylag gyakori, hogy feladják: a hivatásos szakma nem ismeri el őket, az anyagi és más körülmények siralmasak. Ti viszont nem panaszkodtok.
TZ: Ne felejtsd el, hogy a legtöbb diákszínjátszó társulat nem műhelyként indult, ahogy mi. Amikor Pécs városa annak idején megbízta Bagossy Lászlót a városi diákszínjátszás összehangolásával, éppen akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, a találkozásunk sorsszerű volt. Bagossy tapasztalata és az én elképzelésem hasonló volt: akkor lesz működőképes a dolog, ha műhelyt építünk az egész köré. Ehhez a legjobb forma egy művészeti iskola: az első generáció tagjai, Tölgyfa Gergely és Komlóczi Zoltán a tanítványaim voltak, ma már a csapatunk tagjai. A második generációba tartozik például Keresztény Tamás, aki végzett színész, és így tovább: olyan intézményekbe kerültek be a diákjaink, ahol egyébként nem ismernének minket, de az oda került embereinken keresztül megtudják, hogy létezünk. És ez a folyamat visszafelé is hat: a „családtagok” segítik egymást, hiszen persze nem minden tanulónk ment színházi pályára. Ha viszont olyan pozícióba kerülnek, akkor támogatják az egyesületet, mert tudják, hogy itt értelmes munka folyik, jó helyre kerül a pénz. 
R: Az Apolló Kulturális Egyesület 2001-ben, tizenhárom éve alakult. Milyen távra terveztetek akkor?  

TZ: Nem voltak tudatos, hosszú távú terveink, a színházi tevékenység 2007-ig mellékvágány volt, amit azért csináltunk, hogy jól érezzük magunkat. Eközben viszont láttuk, hogy sok társulat ebből él, sokáig a Káva és a Kerekasztal volt a szemünk előtt lebegő példa, de a mi utunk eltér az övéktől: nekünk fontos a mindennapi érintkezés a diákokkal. Ezt teremtettük meg először intézményi szinten: ha egy diákcsoport megalakul, elkezd működni, az máris egy négyéves ciklust jelent. Az első ilyen ciklusunk idején még egyetemisták voltunk, és azért csináltuk, mert azt gondoltuk, hogy – bár közben ott is dolgoztam – a Janus Egyetemi Színház mellett létezhet más is Pécsen. A következő négyéves ciklusban egy iskola felkért, hogy csináljunk diákszínjátszó csoportokat, majd ezután már a saját, korábbi diákjainkkal kezdtünk előadásokat készíteni. Amikor 2010-ben Pécs kulturális főváros volt, a diákszínjátszás kiemelt szegmens volt, ami azt vonta maga után, hogy muszáj volt terveznünk, ez pedig lendületet adott a munkának. 
R: Milyen nyomot hagytok, hagytatok Pécs kulturális profilján?
TZ: A legfontosabb nyom, hogy az egy főre jutó diákszínjátszók száma itt a legmagasabb. Perényi Balázs mondta a nyáron, hogy ez az egyetlen város, ahol tíz lépés után biztosan találkozik egy diákszínjátszóval. Fennállásunk óta több mint nyolcszáz diákunk van, ami tíz év alatt legalább nyolcszáz, színházzal „megfertőzött” családot, több ezer embert jelent. A működés is hasonlóan, lassan, ütemesen halad előre: jelenleg Pécs egyetlen alternatív színházaként emlegetnek minket. A jelző nem pejoratív: a hasonló mellékjelentések később érnek csak le Pestről vidékre. Nagy öröm, hogy a Bóbita Bábszínház felfigyelt a nálunk folyó munkára, így idén két koprodukciónk, közös bérletünk is lesz velük.
R: Kiből áll a közönségetek?
Az ember tr.
Az ember tr.
TZ: A diákszínjátszó előadásaink közönségét természetesen családtagok, barátok alkotják, ugyanakkor – és ez kivételes a hazai diákszínjátszó közegben – legalább három-négyszáz olyan gyerek van, aki rendszeresen jár hozzánk ezekre az előadásokra. Mostanában már egyetemisták, a helyi kulturális élet szereplői is egyre gyakrabban megfordulnak nálunk. No meg a budapesti turisták, akik a pécsi színház kifejezésre rákeresve először a mi honlapunkat találják meg… 
R: A működésetekben egyre erősebbnek tűnik a színháznak mint hasznos médiumnak a használata. Mintha színházi szolgáltató cégként léteznétek. 
TZ: Van ebben valami: nem egyszer előfordult, hogy egy tanár bejött, elmondta, milyen problémával küzd az osztályában, mi pedig arról készítettünk drámafoglalkozást. Az előadásaink egy része nem a mi ötletünkből született, hanem a nap mint nap zajló találkozásokból táplálkozik. Tavaly ötven színházi nevelési foglalkozást, több mint kétszáz drámafoglalkozást tartottunk, van tehát tudásunk arról, milyen jellegűek a problémák. Csak egy példa: a Borbély Szilárd-előadásunkat, a Szól a kakas már címűt azért mutattuk be, mert amikor drámafoglalkozásokon ideális világokat építünk fel képzeletben, akkor több gyerek részéről visszatérő szólam volt a legkülönbözőbb iskolákban, hogy „akkor ott nem lesznek zsidók”. A gyerek azt mondja vissza, amit otthon hall, közben pedig semmit sem tud a zsidó kultúráról. Hasonló a helyzet például a droggal vagy az alkohollal szembeni prevenció terén: a gyerekeknek egyszerűen elegük van abból, ahogyan erről a témáról beszélnek hivatalosan, miközben sokat gondolkodnak arról, mit lehet kezdeni az élettel fiatalon. Amíg nem tudjuk felvenni a versenyt a gyerekek mindennapjaival, halálra vagyunk ítélve. Nézőnek lenni nem olyan érdekes, mint egy okostelefont babrálni: ez ma a valódi kihívás a színházak számára. 
R: Az új évadban két koprodukciótok lesz a Bóbitával: egy most készülő Háy János-darab és Az ember tr. című előadás. 
Szól a kakas már
Szól a kakas már
TZ: Az ablak munkacímű Háy-dráma most születik: itt mi alkotópartnerek leszünk, de ez a Bóbita produkciója. Háy Jánossal szoros kapcsolatot ápolunk: 2007-ben az első komoly sikerünket A bogyósgyümölcskertész fiával értük el, amit azóta is játszunk a nagy érdeklődés miatt. Az új dráma sok novella elemeit használja majd fel és arról a kapunyitási pánikról szól, amit egy tizennyolc éves érez. Mit kezdjek magammal? Milyen a viszonyom a családommal? A kérdésekre feldolgozó foglalkozás segít választ találni. A másik koprodukció Az ember tr., amiből a „tragédia” a próbafolyamat során kopott le. Olyan világban élünk, ahol mindent rövidítünk, egyszerűsítünk, a tragédiára eleve nem vevők sokan. Követni akartuk a klasszikus mű vonalát, amiben Rosner Tina átdolgozása segített sokat, ugyanakkor azt láttuk, hogy a szöveg rettentő nehéz a gyerekeknek: nem tudják az olvasottak gazdagságát megfejteni, elképzelni. Elsősorban Sramó Gábor rendező érdeme, hogy nagyon vizuális előadás született, így minden első hallásra világos és érthető tud lenni. 
R: A West-Balkán tragédiáját feldolgozó Balkán című előadásotok régebbi premier. Ez hogyan él tovább?
TZ: Az eredeti, diákszínjátszós változatból indultunk ki: a gyerekek által összerakott jelenetekből építkeztünk, mert nagyon erősnek tartjuk ezeket, de Szalai Ádám kollégám lett a főszereplő, aki hol tanárként, hol szerelmes diákként van jelen, ez pedig termékeny feszültséget hozott az előadáson belüli viszonyokba. A Balkán iránt óriási az érdeklődés továbbra is: a tanároktól is nagyon jó visszajelzések érkeznek, sőt tudunk olyan diákról, aki már kilencszer látta. És a legnagyobb büszkeségünk, hogy miután Balassagyarmaton játszottunk, Mohácsi János egyenként kezet fogott a csapat minden tagjával és elmondta azt is, hogy ebből az előadásból biztosan lopni fog. 
R: És még ott a negyedik bemutató, a Saller is. Az miről szól?
TZ: A téma a családon belüli erőszak. Ez is olyan hívószó, amiről alapvetően rosszul beszél ma a társadalom. Járunk szegény, elmaradott falvakba, ahol nem lehet tanórát tartani, mert a gyerekek folyamatosan verik egymást: az osztályban látni, hogy mi történik velük otthon. Kisgyerekeket táboroztattunk, ahol egyikük egyszer csak félrevonult. Amikor megkérdeztük, hova megy, azt mondta, hogy elbújik a ház mögé imádkozni, hogy az apja ne verje meg. Nincsenek illúzióink: tudjuk, hogy egy ilyen előadással semmit nem oldunk meg, de muszáj erről beszélni. Ma a legfőbb gond, hogy mindenki csak a maga érdekét tartja szem előtt, másokról megfeledkezünk: nekem tanárként a kritikusokért kellene kiállnom, a kritikusoknak a bányászokért, a bányászoknak az ápolónőkért, és így tovább. Amíg nincs szolidaritás, minden megoldási kísérlet csak helyi érdekű marad. Ezen szeretnénk változtatni. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek