Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KEDVES SLAMMEREK ÉS SLAMMERELLENEK,

Vita a slam poetryről a Revizoron, 5.
2014. szept. 22.
nem emlékszem, hol, mikor vagy kinek mondhattam a Pion István által idézett megjegyzésemet. Nem ugrik be semmi, lőttek a rövid távú, ám egyre messzebbre hatolva hamvasztó emlékezetemnek. Hogy a komfortzónába soroltam a slamet, mint egy nosztalgiázó agg-beat vagy hippi, aki a saját ifjúkorát tekinti a hőskornak, és a jelenvalóságot természetesen a romlás, bomlás, elgagyisodás munkaalapú vagy/és piacorientált, nyalakodva marakodó üzekedésének? MARNO JÁNOS ÍRÁSA.

mottó: – Benne vagy a slamasztikában?

           – Benne vagyok! 

 
Ezredszer kell rákérdeznem: mi az, hogy a költészet? És ebből következően: miért kell feltétlenül költészetté válnia a slamnek, még ha a nevében benne foglaltatik is a poézis szó? S egyáltalán: mit garantál ez a szó? Többet-e, mint egy emberi intézménynevet, amely névre asszociálhatunk jó és rossz költőket egyaránt, kedvenc és utált verseket szintígy, és szidalmazhatjuk a kortárs vershangokat néhány, a sejtjeinkbe beépült klasszikushoz viszonyítva, Aranyhoz, Csokonaihoz, Petőfihez, Adyhoz stb. Arany mint örökzöld. Aranyfenyő az ezüst helyett. Petőfivel viszont máris a slam sűrűjében találhatjuk magunkat, ld. Nemzeti dal,  A XIX. század költői – történetesen két olyan költemény, amitől születésem óta feltétlen reflexesen borsódzik a hátam. Arany nyilván sokra tartotta őket, hiszen számára Petőfi abszolút etalon volt, okkal, hiszen ő nem tudott olyan alanyi hangot megütni, amit eléggé karizmatikusnak érezhet a versolvasó ahhoz, hogy szőröstül-bőröstül lenyelje a szóban forgó verset, akármit. Arany tárgyiasítható-tárgyalható szerepekben találta csak fel magát, fordításaiban a legfelszabadultabb zsenialitással, hányan érezzük máig mégis őt a magyar – és modern! – lírai beszéd ősapjának, Ábrahámjának, aki pedig vonakodott pörölni, inkább félreállt és leporolta. Amihez hatalmas türelem szükségeltetett, hiszen a sárnak meg kell előbb száradnia ahhoz, hogy leporolhassuk a nadrágszárunkról. (Na jó, a versben nem leporolja, hanem letörli, de mondjuk a törléshez is szükségeltetik némi türelem.)
Marno János
Marno János
A slam türelmetlen, mint Petőfi. Viszont karizmatikus, esetről esetre annak mutatkozik, csak a félrevonuló, magába-bábozódó alany hajlamos idegenkedni tőle, az agorafóbiás vs. klausztrofóbiás szubjektum fázékonysága növekszik meg a slamtől, különösen, ha az telepakolódik bulvár- vagy bulvárpolitikai aktualitásokkal, valamint a paganinisen költői nyelvi bravúrokkal. A slam poéta okkal, jogosan kárhoztatja az általa hivatalosnak nevezett irodalmi fórumokat azért, mert nem törődnek a kor – hú de kínos egy szó ez! – kihívásaival, tesznek rá, hogy a lapjuk vagy a könyvük milyen példányszámban kel el, ők valahogy elvegetálnak a bedolgozóik rangjára-tekintélyére hivatkozás révén kapott állami támogatásból, patópalira véve ezáltal a kultúrára szomjas fogyasztót, ez valóban tarthatatlannak tűnik, pazarlásnak, ahogy már a kilencvenes évek első felében Horn Gyula miniszterelnök is utalt a filozófusok fölöslegességére, luxus-intézményére. S ahogy nemrégiben az avantgárd poétából kultúrpolitikussá avanzsált minisztériumi titkár is belengette a szebb jövőt ígérő felszámolását a nyomtatott irodalmi lapoknak. Miközben a popzenei rendezvények esetenként hatalmas állami szponzorálásban részesülhetnek, azok a fajta rendezvények, amelyek a szocialista kultúrpolitika idején különadózásra kárhoztattak, hogy a szórakoztatóipari profitból szponzorálhassa az állam az úgynevezett magaskultúra működését. Slam poétáink tehát mintha egyszerre küzdenének a politikai cenzúra ellen s a politikailag közvetetten cenzúrázott, azaz anyagilag ellehetetlenített folyóirat-költészet ellen is, amely, ismétlem, csakugyan temérdek középszerű és érdektelen verset közöl. De vajon, ha a zsenialitás kritériumává válna a puszta létezésnek is, akkor hányan kerülnék el a Taigetosz-ceremóniát? Vagy egy kulturális holokausztot? 
Slam poétáink hozzászólásaiból nem derült ki a számomra igazán az, hogy támadnak-e vagy védekeznek? Vagy a kettő természetszerűleg nem is választható külön? Ahogy a megélhetési és a presztízsháború sem? Mert tudatában van – lehet – egy slammer költő annak, hogy amikor protestál valami ellen, és a közönségét evvel toborozza közösséggé is, kvázi törzsközösséggé, akkor ő is ugyanazt teszi, amit manapság a primer politika: ellenségképek, ellenségportrék-csoportképek galériáját kínálja fel szimbolikus köpdösésre. És teljesen irreleváns itt az, hogy okkal minősíti ellenségnek a valóban indirekt cenzúrát gyakorló hatalommal, a slamvers vivőanyagává válva ez az igazság automatikusan hamar enerválódik.
Érdekes paradoxon az is, amit már a hatvannyolcas mozgalmak révén megtapasztalhattam: ellenintézményeket hozni létre, bevenni a bürokrácia erődítményeit, ahol majd mi biztosítjuk a permanens forradalom üzemelését. Csupán tovább komplikálódott az ellentmondás a közben lezajlott és egyre harsányabban zajló digitális-virtuális forradalommal, ami foghegyről lepipálja a nemzedéki s egyéb, eszmeiségekbe kamuflázsozódott forradalmiságokat, egyidejűleg lemeztelenítve és túlöltöztetve a hatalmi aspirációkat. 

Mire mondhattam, ha valóban mondtam, a Pion által idézett kritikát a slamről, miszerint az elsőrendűen bizonyos komfortigényeket elégít ki? És miért baj az, ha egy munkaalapú társadalomban a munkásosztály komfortigényeit is iparkodunk szem előtt tartani? Menjen talán a pokolba a munkásosztály a Paradicsom helyett? Vagy a slam-helyek jelentenék azt a Paradicsomot, ahol pokolian jól szórakozik a munkásosztály inasivadéka? Mert a felnőtt munkásosztály, valamint a munkaalapú társadalom munkanélküli polgára aligha adja fel a televíziós szórakozási szokásait a slam poetrys élvezkedés kedvéért. Neki akkor már inkább a Bagi-Nacsa meg a Fábry-show, mert ez utóbbiak csakugyan a szellemi elpoklosodást garantálják bárki számára. Vagy ha éppen nem rokonszenvezik a regnáló hatalom szórakoztatóiparával, megvásárolhatja az ATV csatorna nézhetését, s akkor gyomorbetegre röhögheti magát a Sas-fészkes kabaré produkcióin, melyek nagyjából állják a minőségi versenyt a Bagi-Nacsa produktumokkal. Mi tehát az elvi bajom a slammel?
Elvben éppen semmi. Hanem a végignézett anyagok alapján az, hogy nagyon kevés kivétellel ki-ki és kik-kik a néző hallgatók szórakoztatására, megnevettetésére törnek, ez diktálja nekik belül a tartalmat, az iramló formával együtt. Ez vezérli asszociációikat is, egy népes közönséget muszáj meghódítaniuk, kirekesztve ekképp az élményből az individuumot, azt, aki – akár később a közönség soraiból marad magára – az egzisztenciális magányában próbálna a saját hangjára fülelni, ám ezt éppen a slam utózsivaja is megnehezíti kutyául. Ha egy középszerű vagy kifejezetten rossz verset olvas valamely lapban, azt pillanatok alatt képes levedleni, a szórakoztatóipari zsivajjal azonban nem így áll a dolog: az drogszerűen hatol be a szervezetbe, és mielőtt kiürülhetne, már ott találja magát egy újabb slameseményen, törzsi mámorban, és lazán díjazza a slammer laza poénjait. Mert a slam kollektív relaxációs terápia is. Nem magányos meditáció, mint az ima ihletében fogant vers, még ha Claudius imádkozza is azt a Hamlet című drámában. 
Ám ezzel az utalással az eddigi érveléseimre is rácáfoltam. Hiszen valamennyi Shakespeare-darab népes közönségnek íródott és adatott elő, és ki ne érezné, hogy még a leggyönyörűbb Shakespeare-szonett sem veszi föl a versenyt a Hamlet számos szöveghelyével. Lehetséges volna tehát, hogy a slam azt sejteti, épp egy új reneszánsz alkonyánál tartunk, és egy eleddig ismeretlen kollektív lelkiismereti hang vándorol a slammer médiumok között? Miközben még érvényben van TD ugyancsak Shakespearre – mert az ő Prosperójára – hajazó “magányos sziget vagyunk valamennyien” egzisztencialista abszurdja (s egyben halhatatlan poénja)? Ámde eszerint átaludtuk volna az új reneszánsz Szentivánéji álmát? Nem tudom. Talán a slamasztika a költészet forrása, nem?
 
Tovább gubancolja a szálakat – súgja most a fiam -, hogy a Shakespeare-rel szinte kortárs, és természetesen szigetlakó, csodaköltő Donne mondja az egyik prédikációjában: “No man is an island.” (Senki sem sziget.)
(Elsőre félreírtam, így: Senki sem költő.)
(Hanem költöttek volnánk mindannyian?)
 

A slampoetry-vita további cikkei:

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek