Az összeállítás jól tagolt. Lendületes, de nem sietős. Legkevésbé mégis a szünet jellemzi. Egymást érik a cím nélküli szövegek, szabálytalanul váltakozva szólalnak meg a József Attila- és a Petri György-költemények. Szűcs Lajos montázsában a kezdések, felütések vonják magukra a figyelmet, a lecsengéseknek, fináléknak nincs kellő kifutásuk, tolul rájuk a következő mű (az est befejezése is eléggé váratlan, abból tudható biztosan, hogy a mindvégig ülő előadó feláll és hallgatóinak köszönetet mondva meghajol). 

Ezt a nyomaték-eloszlást a klasszikus poéta sínyli meg jobban. A Reménytelenül, a Magad emésztő…, a Könnyű, fehér ruhában, az Ime, hát megleltem hazámat… és a többi alkotás sorai jóval közismertebbek a legnevezetesebb Petri-opusok (Az ilyen fontos beszélgetések; Az vagy nekem stb.) részleteinél is, illetve József Attila általában egészen más szerkezeti megoldásokkal, zárlatokkal tett pontot verseire, mint eleinte tőle a maga módján elhúzódó, később kettejük versuniverzumának viszonyát újraértelmező utóda. 

Kissé zavaróak az interpretálás inkább eltervelt, mint rögtönző esetlegességeinek, viszonylagos élőbeszédszerűségének csapongásai, noha sikeres a Petri írta Római elég „töpök és rengek” töprengésének érzékeltetése. Az és-es nyelvtani kötések komponensei sokszor szétválnak, jelzős szerkezetekben a jelző helyett indokolatlanul a jelzett szóra siklik a hangsúly, némely szavak felületes többletjelentést zsákmányolva önállósítják magukat. Pedig a versmondó kerülni akarta a modorosságot, s pontosan kirajzolta szerepét: a plebejus elköteleződésű, meglehetősen magára maradt művészértelmiségiét. A keserű emberét, aki dac, szemrehányás, szemlélődés és önkritika jegyében vallatja önmagát, a mindenkori lehetséges társat és a világot, olykor mosolyogni is támad kedve kifejezéseit, rímeit ízlelgetve, s bár az öngyilkossággal, a halállal számot vet, a vég tragikumát elvontabban közvetíti.

Szűcs Lajos a Nyitott Műhely meghitten kopottas szalonjában hibátlanul mérte be, hogy hozzánk – sajnos kevesünkhöz – beszél, ugyanakkor nem szabadul ki kettős versmagánya burkából. Összenézett, ám nem szövetkezett közönségével. Öreg karszékben, egyszerű szürke öltözékben ülte végig a hatvan percet, kicsiny asztalka mellett. Valóságos és kitalált tárgyakat vett birtokba beszéd közben. Pohár bor, fénykép és – ki tudja, miért – kistükör volt keze ügyében. Légyvadász csúzli gyermekes használatát imitálta. Ha a vers kávét kavargatott, a kézfej is így körözött, sőt le is tette a láthatatlan kávés poharat a látható másik mellé; ha az önmegszólító költemény második személyű alanya telefirkálta a falat, ezt a gesztust is követhettük; ha maró öngúnnyal férfias karórájában gyönyörködött, az is mozdulattá, pillantássá vált. A futó eljátszás és a kézjáték intenzitása, az ujjakkal lekövetett, szinte sodorgatott verstartalom vagy versforma nem mindig bizonyult meggyőzőnek, azonban a székéhez szegezett nyugtalan középkorú ember szellemi és fizikai mozgásirány-kereséseiről híven árulkodott.

A Skizofrén monológ csak annyiban skizofrén, hogy két költő verseit vonultatja fel – éppen nem a tudathasadás, hanem két lírai tudat, két életmű rokonítása révén. József Attila és Petri György költészete nem feltétlenül épül egymásba, de nem is utasítja el az egybeszerkesztést. A karistos, megnyerő, őszinte, egy-egy felcsattanást nem számítva társalgási fekvésű hang jobban összefogta a versek egymásutánját, mint az ideálisnál több tematikai kulcspontot felkeresni óhajtó kompozíció. Szűcs Lajos a sötét világkép és illúziótlan sorstudat közepette a füstös humort sem feledve két XX. századi költőt hívott át a XXI. századba, a mindennapi jelenbe. Tehetséget, komolyságot, megszenvedettséget tanúsító műsora repertoáron tartásával jó szolgálatot tesz a líraértés, versszeretet ügyének.