Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÖLTÉSZET-E A KÖLTÉSZET?

Vita a slam poetryről a Revizoron, 4.
2014. szept. 18.
A legfontosabb kérdés az, legalábbis e vita hozzászólóinak munkásságát, hivatását tekintve mindenképpen, hogy irodalom-e a slam poetry. Braun Barna vitaindító írásában azt mondja, hogy a műfajnak nincs sok köze az irodalomhoz, de ennél is tovább megy, szerinte „a slam közege” nem tesz jót az irodalomnak. Kíváncsian olvastam volna e kitételek mellett arról is, hogy ugyan miért gondolja így. PION ISTVÁN ÍRÁSA.
Én ugyanis éppen az ellenkezőjét gondolom, és jó lett volna, ha szembesülök ellenérvekkel, hiszen magam minden e témájú megszólalásomban azt mondtam, hogy a slam poetry irodalom, a slam poetry költészet.
 
Ha pusztán leírt szöveget értenénk irodalom alatt, az egy kissé ellentmondásos lenne. Ki ne látná a furcsaságot abban, hogy a slam poetryt nem tekintjük irodalomnak, miközben a gabonatermesztés irodalmát igen. De ám legyen, ha ilyen szűklátókörűek vagyunk, akkor tegyük hozzá: ha erre az egyszerű meghatározásra korlátozzuk az irodalom fogalmát, akkor is irodalomnak kell tekintenünk a slam poetryt, hiszen megírt szövegről van szó, ami megjelenhet folyóiratokban, megjelenhet könyvekben – ahogy egyébként egyre többször meg is jelenik -, és az esetek igen nagy többségében még mozgókép- és hangfelvétel is készül róluk. Nemcsak, hogy az írás által egyszeresen, de az egyéb technikáknak köszönhetően többszörösen rögzített szövegről van tehát szó.
 

Azt gondolom, hogy ez ennyi. Ha csak érvek nélküli puffogtatásra vagyunk képesek arról, hogy a slam nem irodalom, akkor gyorsan túlestünk rajta, nem volt bonyolult cáfolni. Hozzáteszem azonban, nehéz úgy vitatkozni egy konklúzióval, hogy annak nincsenek premisszái, ahogy ez Braun esetében áll.
 
Szóval a slam poetry irodalom, ez tiszta sor. Főleg akkor tiszta, ha tudjuk, hogy az irodalom fogalma mind diakrón, mind szinkrón szempontból viszonylagos, és nem létezik rá olyan definíció, amellyel konkrétan meg lehetne határozni a kereteit: és most éppen nyomon követhetjük azt a fogalmi változást, amely szerint a rögzítettség kérdése az irodalom tükrében már nem korlátozódik az írásra.
 
Egyébként a slammerek is megosztottak a kérdésben. Érdemes lehet azonban felvillantani azt az érdekességet, hogy én még nem találkoztam olyan vitával, amelyben az lett volna a kérdés, hogy akkor most rap-e vagy színészet-e a slam poetry. Mindkét esetben az az egyértelmű álláspontom, hogy nem: a slam poetry nem rap és nem színészet. 
 
Mert a slam poetry költészet (hát benne van a nevében, a fél világ így ismeri, sőt így ismeri el, idehaza mégis ezen megy a vita évek óta), olyan költészet, amely az előadás aktusát is magában hordozza. A slammer költői eszközöket használ, költői szöveget alkot, még akkor is, ha a végeredmény művészi színvonala nem minden esetben lépi át a dilettantizmus kereteit. És igen: a slam poetry középpontjában a szöveg áll, azt egészíti ki, azt hivatott segíteni a zenéhez vagy színészethez közeledő előadásmód. Olyan irodalmi szöveg, amelyet lehet olvasni is ugyan, de elsősorban előadásra született. Ahogy ez egyébként a drámára mint irodalmi műnemre is áll. Az pedig, hogy érvként hangozhat el bárhol, hogy a slam azért nem költészet, mert azt mondják, nem pedig írják, kiváltképp érdekes. Az irodalom- és a költészettörténet ismeretének nemhogy részleges, de súlyos hiányáról árulkodik.
 
Pion István. Fotó: Bach Máté
Pion István. Fotó: Bach Máté
Legtöbbször hajlamos a slam poetryvel szemben kritikus közeg azt hangsúlyozni, hogy a szövegek többsége nem éri el azt a színvonalat, amelyet adott esetben ez a kritikus közeg elvárna. De tegyék a szívükre a kezüket, és tegyék fel azt a kérdést is, hogy vajon a versek minden esetben elérik azt a színvonalat? A válasz természetesen az, hogy nem, de a műfaj maga ettől függetlenül még költészet.
 
És akkor itt kell röviden, de annál nyomatékosabban felhívnom a kritikusok figyelmét arra, hogy a slam poetry esetében tényleg szövegekről van szó: olyan szövegekről, amelyek eddig nagyrészt elkerülték az ebből az irányból érkezők figyelmét. És ezt az elmaradást pótolni kell. Különben sohasem kerülünk tisztába azokkal az esztétikai, irodalmi és társadalmi kérdésekkel, amelyek e műfajt jellemzik. Kell beszélni a rímek szerepéről, vagy éppen azok hiányáról, a szójátékokról, a költői képekről, a retorikai alakzatokról, a humorról, az iróniáról, a szociális érzékenységről, a politikáról – mindenről, amiről eddig nem beszéltünk, mert azzal voltunk elfoglalva, hogy vádaskodjunk és védekezzünk.
 
Hogy a slam poetry közege, ahogy Braun fogalmaz, rosszat tenne az irodalomnak, azzal egyáltalán nem értek egyet. Adott ugyanis egy magyar költészeti hagyomány, amelyben az élet- és szövegminőség jól láthatóan elégedettséggel tölti el a kortárs költészet színe-javát. Csak ennek az egésznek éppen semmi köze sem az olvasóhoz, sem a világhoz. Megelégszik önmaga belterjességével. A slam viszont kinyitja a belterjesség kapuit, hatása van, és tulajdonképpen lerombolja az irodalom elefántcsonttornyát. Ha ez rossz, akkor szeretnék én lenni a legnagyobb rosszcsont. Ugyanezzel a belterjességgel megy szembe egyébként az a vállalás is, amelyet Kapelner Zsolt is megemlít a vitához való hozzászólásában, bár egy kissé más kontextusban: a testproblematika és a popkultúra beemelése az irdalomba szintén nyitásnak tekinthető, hiszen olyan olvasókat is magával hozhat ez, akik, teszem azt, Stephen Kingen nevelkedtek, de még nem merészkedtek be a szigorúan vett szépirodalom területeire. És én az új olvasóknak örülni szoktam leginkább, nem megijedni tőlük.
 

Marno Jánossal sem értek egyet abban, hogy a slam poetry „a saját komfortérzete fokozására tör”. Mert annál például sokkal komfortosabb szituációkat is el tudunk képzelni, mint amikor egy konzervatív fiatal kiáll egy színpadra, és közönség előtt mondja el, hogy homoszexuális. Az persze már csak mellékszál, hogy ezt még szépen is teheti, hovatovább költőien. Egyébként is: én már éreztem azt a komfortot, amelyet a mai magyar költészet nyújtott számomra, és köszönöm, abból nem kérek többet. Nem szeretnék az íróasztalom mögött elégedetten hátradőlni, hogy ma is írtam egy verset, amely végül is tökéletesen betagozódik a mai magyar költészet hatalmas csöndspiráljába. 
 
Végezetül remélem, mindenki számára vilgos, hogy szerintünk nem a slam poetry az egyetlen járható út. Viszont abban biztosak vagyunk, hogy legalább járható.
 

A slampoetry-vita további cikkei:

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek