Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BEZZEG A MI IDŐNKBEN

AMI 20×20 – (Z)Generáció / FUGA Budapesti Építészeti Központ
2014. szept. 14.
20 éves a soproni Alkalmazott Művészeti Intézet. Éppen annyi idős, mint a Z-generáció tagjai. Az építészeket, formatervezőket és tervezőgrafikusokat képző intézmény kéthetes örömünnepet ül a FUGA-ban, és nem véletlen, hogy nyitó rendezvényükön éppen a Z-generáció nagy kihívást jelentő oktatását boncolgatták. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Egy ideje kezdem magam furán érezni, ha úgynevezett intellektuális rendezvényre tévedek. Többnyire a jövőről van szó. Ám akik a jövőt képviselik, soha nincsenek jelen, a sorokat rendre a 45+ korosztály tagjai töltik meg. A generációk rendszertanában nem tudom, milyen kód illeti meg őket (minket?), de az Y-on biztos, sőt talán még az X-en is innen vannak. Pedig már az alfák is harapdálják a sarkukat, épp az oviban nyomkodják a tabletüket. 
Az Y és a Z generáció tagjai az úgynevezett digitális őslakók, ők már az online világban kommunikálnak, de legalábbis egyszerre vannak jelen az on- és offline mindenségben. Semmiképp sem üldögélnek a róluk szóló aggodalmas konferenciákon. Ott X-től visszafelé ücsörögnek a matuzsálemek, akik akárhogy igyekeznek, csak bevándorlók lehetnek a digitális univerzumban. Számukra az oly nehezen kezelhető simogatós telefon mindörökre eszköz marad, sosem válik a személyiségük integráns részévé. 
Sejtettem én mindezt, de végső bizonyosságot az AMI20x20 kiállítás és rendezvénysorozat indító eseményén szereztem. Bevándorlóhoz illően egyszerűen fogalmazok: a (Z)Generáció című mini-konferencia nagyon érdekes volt. Lehet, hogy még a Z-k is végigülték volna, tömör és informatív előadások hangzottak el – egyébként sok volt a fiatal, de ők már, gondolom, jobbára a soproni egyetem növendékei. Szociológus, pszichológus, művészeti oktató és hallgató igyekezett együttesen közelebb hozni a közönséget ahhoz, amit szülőként, tanárként több-kevesebb beletörődéssel nyilván mindenki maga is tapasztal: a mai fiatalok nem tudnak figyelni, unott képpel fogadják a magyarázatokat, óra közben is a fészbukon lógnak, és szabadidejükben halomra lövik egymást – na persze csak virtuálisan. 
Ám az első bökkenő épp itt jön – kutatások sora bizonyítja, hogy a digitális bennszülöttek épp abban különböznek minden eddigi elvetemült generációktól, hogy számukra nem létezik az online és offline világ megosztottsága. Tari Annamária pszichológus érzékletes példával világította meg a különbséget: amikor minket az iskolában sérelem ért, hosszú órákig kellett magunkban megküzdenünk az érzelmi frusztrációval, míg sikerült végre valakivel megosztanunk. Egy mai diák azon nyomban kiírja a fészbukra – a szakemberek ezt a magatartást érzelmi inkontinenciának nevezik, amelynek számtalan következménye van, például a stressz-tűrésre nézve, de áttételesen köze lehet a fiatalok azonnali eredményt követelő mentalitásához is. 
Mint az előadásokból kiderült, ma már nem arról van szó, hogy a virtuális világot összekeverhetik a realitással, hanem egyszerűen nem létezik virtuális és reális világ, a kettő egy egészet alkot, amelyben a személyiség ide-oda ingázik. Ehhez járulnak még a sajátos információ-fogyasztási szokások: a vizuális információk döntő mennyiségi fölénye, a böngészés számunkra felfoghatatlan és utánozhatatlan sebessége, az egységnyi idő alatt beérkező inger- és adathalmaz – és máris érthetővé válik a tanárok rémálma, az unott képpel a levegőbe meredő, rosszabb esetben a pad alatt mobilozó diák víziója. Ha mindehhez hozzávesszük azt a nyilvánvaló kulturális közhelyet, hogy a tekintélyelvű nevelésnek számos okból befellegzett, akkor se tanártól, se diáktól nem várhatunk mást, mint hogy mély szakadék két oldaláról méregessék egymást gyanakodva. 
Tamás Pál szociológus a hazai helyzetet tovább árnyalta. Míg a tengerentúlon a kertvárosi szülők csemetéiket a semmi közepén az „overparenting”-gel, azaz a túlgondoskodással kergették az őrületbe, addig itthon az utóbbi évtizedekben a robotoló felnőtteknek kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél, a gyerek meg csak nőtt, mint a dudva. Ebből következik az a szomorú paradoxon – amit saját oktatásai praxisomból csak megerősíteni tudok -, hogy a poroszos nevelést kikacagó diák azzal sem tud igazán mit kezdeni, ha felvilágosult módon részvételi partnerséget kínálnak neki. Zavarba jön, lebénul és kezdetben ugyanolyan passzív marad, vagy sztereotípiákkal válaszol, mint az akadémikus oktatás esetében. Az általános nehézségekhez képest tehát – a 20 percig tartó figyelem, a szövegértés nehézségei, az egymondatos fogalmazás – a hazai pedagógusok helyzete kétszeresen is embert próbáló, és nem elég a padokat körberendezni ahhoz, hogy figyelmet keltsenek mondandójuk iránt – egyéb haladó oktatási reformokról nem is beszélve. 
Baj van persze magával az oktatás tárgyával is – egyre nyilvánvalóbb, hogy a tantárgyakba rendezett tananyag fejekbe tömködése köszönőviszonyban sincs azzal, amire a gyereknek a későbbiekben felnőttként szüksége lesz, például a kreatív gondolkodásra. Azt is tévedés azonban hinni, hogy pusztán a kreativitás trenírozása elegendő: Tari Annamária elmondta, szükség van lexikális ismeretekre is, senki nem szeretné, ha húsz év múlva az akkor érett éveiben járó Z-generációs orvos  a wikipédián keresgélné a veséjét. Érthető módon a konferenciát indító szociológus és az azt záró pszichológus optimistábban nyilatkozott, a köztük megszólaló gyakorló oktatók kevésbé. Abban azonban egyetértettek, hogy a legfontosabb, amire a fiatalokat tanítani kell: a gondolkodás. 
Az új generáció figyelme nem rosszabb és nem jobb a réginél, csak más. A fiatalok rengeteg olyan potenciállal rendelkeznek, ami az oktatók generációja számára teljesen ismeretlen, és ez kölcsönös frusztrációt okoz. Ki tanítson és kit? A nyelv analógiájára egy egyszerűsített közös szókincset kell találni őslakosok és bevándorlók között, amellyel a szükséges kommunikáció lefolytatható. Ez persze feltételezi egymás kölcsönös tiszteletét és a nyitott, empatikus odafordulást – célszerűtlen agyonütni a gyereket, amikor üveges tekintettel fogadja a harmincéves háború epizódjait, mert legközelebb nem lesz, aki megtalálja százhúsz négyzetméteren a kallódó szemüveget. Senki nem állítja, hogy ez egyszerű, pedig a módszereket könnyű felsorolni: csoportmunka, aktív foglalkozások, a technika bevonása, érzéki, vizuális tapasztalás. A művészeti oktatás, főként a vidéki, kisebb fakultásokon ebből a szempontból szerencsésebb helyzetben van, mint a hazai oktatás reformereinek egyéb áldozatai. 
Fotók: Eőry Zsófia
Fotók: Eőry Zsófia
A kéthetes rendezvénysorozat is ezt a nyitottságot és átjárhatóságot igyekszik hangsúlyozni, az alapvetően vizuális képzésben részt vevő oktatók és hallgatók irodalmi, zenei produkciókat hoztak a FUGA-ba, csupa olyasmit, ami a soproni egyetemi életüknek is szerves része. A sorozat minden darabjára jellemző, ami az U. Nagy Gábor intézetigazgató és Wesselényi-Garay Andor oktató által létrehozott nyitó konferencia vonzerejét adta: nem állít, hanem kérdez. Írhat-e novellát formatervező? Mi a szakma válasza a design demokratizálódására? Feladata-e a tervezőnek, hogy akár a közízléssel szembeszállva ízlést formáljon? A technika hozzáférhetősége révén bárki által művelhető vizualitást elfogadhatjuk-e folklórnak? 
A rendezvénysorozat hátterét adó kiállítás is nyitott, befejezetlen: a volt és jelenlegi hallgatókat arra kérték, hogy 20×20-as méretű posztereken jelenítsék meg azt, amit számukra a soproni évek jelentettek. A FUGA nagytermének falán szabályos raszterben sorakozó négyzetek közül sok még üres, ám a szervezők azt várják, hogy a két hét során többségük megtelik. A kész munkák – tárgyak, grafikák, fotók és terek – sokszínű mozaikja már most izgalmas képet fest a fővárostól távoli iskoláról. Úgy tűnik, erre is igaz a hálózatosodás elve: a kis tömegű, a körülményekhez rugalmasan alkalmazkodni tudó organizmusok élik túl mosolyogva a kataklizmákat – többek között ez a mobilitás a csapongó figyelmű Z-generáció egyik erénye, amelyre az X-lábú mamutok sorából csak ámulattal tekinthetünk.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek