Kicsit pontatlan a bevezető, hiszen a Krétakör a struktúrán kívül is alakult, még 1995-ben; első előadásuknak, A nagy játéknak a MU Színház adott otthont. S az első nagy sikerű bemutató, mely széles körben ismertté tette a színház – és a rendező – nevét, a Kicsi… is a Merlin Színházban jött létre. Ám Schilling Árpád elvégezte a főiskolát, s kívülről egy ideig úgy látszott, ő is hezitál, hogy egy kőszínházi társulat kebelén belül, vagy azon kívül folytassa-e a munkát. Az, hogy nem szerződött a Katonához, már erősen sejttette ez utóbbi utat, de a kőszínházi struktúrából való végleges kivonulást a Bárka elhagyása jelentette.

Szép lassan állt össze maga a társulat: a Kicsi… előtt született három előadás a kilencvenes évek alternatív színházának jellegzetes szereplőire támaszkodott. Többségük nevét ma hiába keresnénk bármely színlapon, de van köztük, aki budapesti kőszínház vezető színészévé vált (Huszár Zsolt), s olyan is, aki végül más művészeti ágban futott be jelentős karriert (Zsédenyi Adrienn). A későbbi tagok közül Láng Annamária, Péterfy Borbála és Bánki Gergely tűnt fel ezen előadások egyikében vagy másikában. A Kicsi…-ben már mindhárman ott vannak, s fellép Terhes Sándor is. A következő évek kőszínházi rendezései során formálódik tovább a csapat: a korábbi alkotótársakhoz a Katonából, a Bárkáról és a főiskoláról csatlakoznak a színészek. 2001-re így nagyjából kialakul a mai csapat magja, igaz, ekkor még észlelhető némi mozgás (Csákányi Eszter és Rába Roland kicsit később érkezett, Csányi Sándor pedig nemsokára távozik). Szólni kell még valakiről, aki nélkül a társulat ebben a formában nem jöhetett volna létre: Gáspár Mátéról, aki produkciós vezetőként, menedzserként, gazdasági szakemberként kezdettől a struktúrán kívülre lépő együttes meghatározó alakja.

Láng Annamária, Bánki Gergely és Terhes Sándor a W-munkáscirkuszban (Fotó: Erdély Mátyás)

A szakma vegyes érzésekkel nézi a Krétakör önállósulását, ám már 2001-ben létrejön három olyan előadás, mely egyértelművé teszi, hogy a társulat meghatározó helyet foglal el a színházi térképen. A Megszállottaknak eredetileg a Bárka adott volna otthont; a nagy létszámú előadásban sok olyan színész is felbukkan, akik később nem működnek együtt a társulattal. A Salemi boszorkányokból kiinduló, erős képekben gazdag, szuggesztív előadás színészileg valamelyest egyenetlennek hat, de már itt is érződik az összmunka ereje, s a jelentősebb alakításokban a színészi személyiség és személyesség fontossága.

Nagy Zsolt és Csákányi Eszter a Liliomban (Fotó: Erdély Mátyás)

Más utat követ a Liliom, mely sokkal jobban tapad Molnár Ferenc drámájához, mint a Megszállottak Arthur Milleréhez, s amely a Krétakör korábbi produkcióit értetlenül nézők körében is tetszést arat. Megerősítve ezzel azt a benyomást, hogy Schilling soha nem rendez kétszer ugyanolyan előadást; minden bemutató más-más irányba halad, mind tartalmi, mind stiláris értelemben. 2001 őszén születik meg a W, Büchner Woyzeckje alapján, „munkáscirkusz” alcímmel. Schilling Büchnert József Attilával is összegyúrja, s erős társadalmi mondandójú fizikai színházat rendez, mely nem pusztán a fizikai brutalitás vagy a meztelen testek látványa okán, de szellemi értelemben is kifejezetten provokatív. A különleges erejű, felkavaró előadás alaposan megosztja közönségét, ugyanakkor a szűkebb szakmánál szélesebb köztudatba is beégeti a társulat nevét.

Hazám, hazám (Fotó: Erdély Mátyás)

A látványos produkciót még ebben az évadban (de már 2002-ben) egy másik Büchner-bemutató követi: a szűk térben játszott, szinte minimalista eszközökkel megvalósított Leonce és Lena. A harsogó erőt finom líra, a naturalizmust játékos teatralitás, az üvöltést csendes fájdalom váltja fel; a produkcióban csaknem minden színész új arcát mutatja. Ősszel aztán Schilling ismét új utakra lép: megszületik a Hazám, hazám, ez a nagyszabású politikai kabaré, mely az ország elmúlt éveit láttatja sajátos görbe tükörben, s amelyet érezhető alkotói indulat, napi politikától mentes, elvi elkötelezettség hozott létre. A bemutatónak a Fővárosi Nagycirkusz ad otthont, s a játékmód természetesen idomul a cirkusz, a clownerie megkívánta teatralitáshoz. Ez az egyetlen előadás, melynek később ikertestvére is születik: a két évvel később létrehozott Feketeország lecsupaszítottabb, koncentráltabb, ugyanakkor nyersebb, durvább formában, színészileg érettebben szól a kortárs magyar valóság mindennapjairól.

A kettő között azért történik egy s más: vendégrendezők is érkeznek a társulathoz. A hideg gyermeket a német Wulf Twiehaus, a Nézőművészeti Főiskolát Árkosi Árpád rendezi. Utóbbi koprodukcióban készül, s inkább a színészek, valamint az író, a Schillinggel gyakran együtt dolgozó Tasnádi István személye köti a társulathoz. A hideg gyermek minden egyenetlensége ellenére kétségkívül új fejezetet jelent a társulat életében, s nemcsak azért, mert új színekkel (hűvös, morbid groteszkkel) gazdagodik a paletta, hanem mert láthatóvá válik, hogy a társulat Schilling nélkül is létrehozhat figyelemre méltó előadást.

Mucsi Zoltán a Mizantrópban (Fotó: Kovács Bence)

A következő években érkeznek is a vendégrendezők, s velük inkább többé, mint kevésbé sikerült előadások, de igazán jelentős és a társulat profilját meghatározni tudó bemutatókat közülük csak Mundruczó Kornél hoz majd létre. Visszatér még Twiehaus is, ám a Kasimir és Karoline csupán érdekes, részértékeket mutató, de nem átütő erejű előadás lesz. Rajta kívül Mundruczó és Zsótér Sándor rendez két előadást a Krétakörnél. Zsótér először 2005-ben dolgozik együtt a csapattal, s a Thália apró stúdiójának szűk terébe szorítva hoznak létre eredeti színházi nyelven épülő, a szöveg korábbi előadásokban tisztázatlannak ható rétegeit is megvilágító, színészileg is erőteljes produkciót a Peer Gyntből. Kevésbé egyértelmű eredményt hoz a két évvel későbbi Bánk-bán, mely eredeti ötletekben és erős képekben nem szűkölködik ugyan, de a színészi alakítások többsége kevésbé érződik jelentősnek, s az előadás egésze nem indokolja a darabot csaknem teljes terjedelmében színre állító vállalkozás heroizmusát.

Péterfy Borbála és Gyabronka József a Niebelunkg-lakóparkban (Fotó: Erdély Mátyás)

Mundruczó Kornél rendezései viszont markáns, a Schillingétől eltérő színt hoztak a repertoárra. A 2004-ben született A Nibelung-lakópark már helyszínválasztásával is magára vonta a figyelmet. A Bárkából való kivonulása óta az együttes sok helyütt játszott (Thália, Vidám Színpad, Millenáris, Fővárosi Nagycirkusz, Vakok Intézete), de a látogatók előtt akkor még meg nem nyitott Budavári Sziklakórház egészen egzotikus helynek számított, s zegzugos termeivel ideális környezetet teremtett ahhoz az előadás-változathoz, melyet a rendező Térey János drámájából kiindulva kitalált. Térey kimagasló jelentőségű, monumentális, versben íródott, más színház által eleddig soha műsorra nem tűzött drámatrilógiájának harmadik részéből formálta Mundruczó e rendkívül expresszív, a színészi személyiségre maximálisan építő, a társulatot érezhetően megmozgató, a befogadói koncentrálóképességet is próbára tevő játékot.

A két évvel később színre vitt A jég pedig hasonlóképpen osztotta meg szakmát és közönséget, mint hajdanán a W című. A Szorokin-regényből készített kétrészes előadás első fele vad, naturalisztikus, ám erős iróniával mégis elemelt, stilizált, provokatív színház, második része lírai, színészi erőtől fűtött, szövegcentrikus produkció volt. Számomra talán itt tűnt legerősebbnek és legegységesebbnek a Krétakör társulata.

Csákányi Eszter és Láng Annamária a Sirájban (Fotó: Kovács Bence)

Ezalatt természetesen Schilling is dolgozott rendezőként a csapattal. Még 2003-ban jött létre az az előadás, mely talán a legáltalánosabb, legegyértelműbb sikert aratta a Krétakör bemutatói közül. Az eredetileg a Fészek Klubban bemutatott, a csehovi szöveget minden látványos, külsőséges ötlet nélkül maira hangoló, remek alakításokban gazdag, húsba maróan rólunk szóló Sirájt mind a szakma, mind a közönség részéről nagy tetszés kísérte, s díjeső is hullott rá. Az eredeti ötletet szellemesen, de nem különösebben mélyen kibontó Mizantróp inkább humora és néhány alakítás miatt maradt emlékezetes. A német koprodukcióban, Tasnádi István drámájából készült Phaidra (melynek címszerepét vendégként Udvaros Dorottya játszotta) a maga szikár, rideg, stilizált világával mintha a Mizantróp tökéletes ellentéte lett volna, s az előadás a megérdemeltnél talán kevesebb figyelmet kapott. A Katona József Színházzal létrehozott Előtte-utána viszont inkább érdekes, ám sikertelen kísérletnek tűnt; az egyenetlen színvonalú Schimmelpfennig-szöveget a két társulat legjobb erői sem tudták annyi színnel, tartalommal megtölteni, ami tartósan lekötötte volna a nézői figyelmet. Schilling utolsó rendezése, a Hamlet.ws pedig már egy új korszak kezdetét jelezte.

FEKETEország (Fotó: Kovács Bence)

Merthogy a fenti krónika csak az előadások krónikája. A Krétakör története azonban elválaszthatatlan Schilling és a társulat nemcsak új formákat, de új struktúrákat, alkotómódszereket kereső, a kortárs magyar színházat a nemzetközivel szembesíteni próbáló, az egész színházi struktúra reformálására törő tevékenységétől. A nyári táboroktól, a workshopoktól, az egyes előadások nyári előbemutatóként megtartott (később teljesen átformált) változataitól, a nemzetközi vendégszereplések sokaságától, az ottani hatásoktól és tapasztalatoktól (melyek a társulat összetételére is kihatottak: így került a csapatba a remek német színész, Tilo Werner), Schilling vendégrendezéseitől, s a Gáspár Mátéval közösen a magyar színházi struktúra átalakításáról szóló dolgozataitól, esetenkénti indulatos nyilatkozataitól. Ezek nemcsak a társulatot alakították-formálták, de a színházi közvélekedést is (más kérdés, mennyire intenzíven és milyen irányban). S ezek segíthetnek megérteni azt a folyamatot, mely végül a jelenlegi társulat felbomlásához vezetett. Egy ideje már érezhető volt, hogy az a voltaképpeni repertoár-színházi működés, mely kialakult, nem felel meg a mindig új utakat kereső társulatvezető ideáinak. Lekerültek a repertoárról sikeres előadások, és Schilling határozottan próbált új utak felé fordulni. A hamlet.ws magyarországi bemutatójára iskolákban került sor, s hosszú ideig csak a diákok láthatták. A szélesebb közönség és a szakma részére később is csak néhány előadást tartottak. A rendező érezhetően nemcsak új közeget, de új közönséget is keresett. Az utolsó bemutató, a múlt ősszel a Trafóban játszott, a társulat meghatározó színésznője, Láng Annamária által rendezett Pestiesti már tartalmában, sok utalásában is mutatta a közelgő felbomlás jegyeit, s Schilling bejelentése nem is váratott sokáig magára.

Gyabronka József és Láng Annamária a Peer Gyntben (Fotó: Domaniczky Tivadar)

A társulat most feloszlik, a tagok szétszélednek, s a Krétakör új formában él majd tovább. Ám az eltelt hét-nyolc év alighanem megkerülhetetlen része marad a magyar színháztörténetnek. Nem pusztán a létrehozott előadások jelentősége okán, noha azokból többet is hosszú ideig őriz majd a nézői emlékezet (az én emlékezetem a W-t, a Sirájt, a Nibelung-lakóparkot, A jég bemutatóját, s a többinek is sok cserepét biztosan őrzi majd). De meghatározó ez a néhány év a színészek életében is: itt ért Csákányi Eszter eddig is kimagasló, jelentős pályája új magasságokba, itt gyarapodott egészen új színekkel Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Bánki Gergely színészete, itt vált generációja egyik legfontosabb színészévé Rába Roland, itt teljesedhetett ki a nyolcvanas-kilencvenes évek alternatív színházának legjelentékenyebb aktora, Terhes Sándor, s vált sokat foglalkoztatott „alternatív üdvöskéből” jelentékeny színésznővé Láng Annamária és Péterfy Borbála, itt bontakozhatott ki Nagy Zsolt, Sárosdi Lilla és a határon túlról érkezett Katona László pályája, s a magyar néző itt ismerhette meg Tilo Wernert. Visszafordíthatatlannak tűnő változásokat hozott a Krétakör a struktúrát vizsgáló szemléletben is. Noha Schilling elképzeléseit határozottan elutasította a szakma domináns része, ezen elképzelések mindenképpen a diskurzus részei lettek. Schilling és Gáspár együttműködése önmagában is követendő – bár természetesen távolról sem az egyetlen üdvözítő utat mutató – modellt teremtett. S talán a Krétakör példájából is elszánást merítettek azok a fiatal alkotók, akik az utóbbi egy-két évben léptek ki, vagy éppen most készülnek kilépni a kőszínházi struktúra biztos bástyái mögül (Balázs Zoltán, Bodó Viktor, Horváth Csaba, KoMa – hogy csak a legfontosabbnak tűnőket említsem).