Szerednyei Béla, Simon Boglárka, Molnár László, Sasvári Sándor |
Valamikor a történelmi időkben, 1968-ban játszották a magyar mozik a Jó estét, Mrs. Campbell! című filmet Gina Lollobrigidával a főszerepben, amiben az egyedülálló Carla, gyermeke születése után mindhárom számításba jöhető apától rendszeresen behajtotta a tartásdíjat, s ment is minden, mint a karikacsapás, mígnem – húsz év múltán – az apák összegyűltek Carla háza táján. Aztán persze minden jól alakult.
Kereken negyven évvel később született egy másik film, amelyben egy másik szuper színésznő, Meryl Streep – akit viszont Donnának hívnak – egyedül neveli a lányát egy görög szigeten, s egyszer csak, pont, mikor eladósorba kerül a leány, nála is megjelennek az esélyes apák – szintén hárman. (És itt is jól végződnek a dolgok.)
A két film között, 1999-ben megszületett a Mamma Mia! című musical, ami a Lollobrigidás sztorit vitte tovább az ABBA együttes zenéjével, majd 2008-ban kiindulópontja lett a Meryl Streepes adaptációnak. Az új szövegkönyv valamivel dúsabb lett, mert a három férfi mellé a szerző (Catherine Johnson) megfelelő számú nőt írt bele a szövegkönyvbe Donna barátnői révén, továbbá korszerűsítette az alaphelyzetet például azzal, hogy a valaha volt hippilány, a független és szabad Donna nemcsak, hogy sosem törte magát tartásdíj(ak)ért, de az általa konformnak tartott házasságról idővel sem változott a véleménye.
Détár Enikő |
A film itthon is ment – a hazai nézők többsége ezt jobban ismerheti, mint a külföldön máig futó előadásokat -, s minden bizonnyal ennek is szerepe lehet abban a hatalmas érdeklődésben, ami a Mamma Mia! magyarországi bemutatóját övezte. No, és persze nem kevésbé a műfajt illetően csalódást okozni nem tudó Madách Színház társulatának, akik a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán tartották a premiert.
Ami a nem túl mély szövegkönyvben érdekes lehet, hogy a szereplők a középgeneráció számára ismerős dilemmákat sorolják: felnőtté válás, házasság, válás, szinglilét. Fülel is a nézőtér, hálásan kaccant, ha valami az elevenjébe vág, például ilyesmi: régen hippi voltál, ma bankban dolgozol és öltönyt viselsz. Efféle köznapi bölcsességekkel telik el az a játékidő, ami két ABBA szám között rendelkezésre áll. De zárjuk le a mesét: a nagy apakeresés közben Sophie rádöbben, hogy mégsem menne férjhez, előbb világot akar látni, ám, hogy az előkészített ceremónia ne menjen pocsékba, a legjóképűbb apajelölt elveszi anyut.
Kováts Kriszta, Simon Boglárka |
E vérdráma nélküli, hollywoodi mélységű és romantikájú szüzsét Szirtes Tamás rendező, Bátonyi György díszlettervező, az animációért felelő Vízvárdi András és a világítást megkomponáló Madarász „Madár” János olyan lehengerlő leleménnyel tették színpadra, mint ahogy a tükörtojást tálalják a legexkluzívabb étteremben. Szirtes Tamást már nem lehet fokozni, vérprofi. Mindent a leghatásosabban vezényel, mind az érzelmeket, mind a poénokat. Hogy a szövegkönyv szerinti halványabb (hogy ne mondjuk: unalmas) részletek is lebilincselőek legyenek, abban viszont a látványért felelős kollégák viszik a pálmát. Olyan nagyszabású, animációval megdobott vetítést varázsolnak a háttérre, ami még a vizualitás iránt érzéketleneket is „látóvá” teszi, hiszen a tenger, a felhők, a naplemente, a görög falucska képeslapra hajazó megjelenítése még a Walt Disney-céget is pironkodásra késztetné. Ha meg nem a háttér játszik, akkor a fénymester írja át valami mássá a színpadon álló-forgó tavernát s a görög fílinget sugalló házikókat.
Funkcionálisan módosítva a szólást: mi szemnek-fülnek ingere, azt mind megkapjuk, utóbbit leginkább az ABBA együttes kottáiból, az ő számaik kétségkívül örökzöldek, még ma is fülbe másznak. Akik játszanak, és a dalokat előadják, mind kompaktul teljesítenek, elvégre Szirtes tökéletesen tudja, mely szerepet kire kell osztani bombabiztosan. Donnát Kováts Krisztára, a cserfes barátnőket Sáfár Mónikára és Détár Enikőre, a csodabogár apákat Szerednyey Bélára és Molnár Lászlóra, a befutó sármost Sasvári Sándorra. És az ifjú szerelmesekről se feledkezzünk meg, Simon Boglárka és Sánta László a nagyok mellett derekasan helytállnak.
Détár Enikő, Kováts Kriszta, Sáfár Mónika. Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok |
Néha azért úgy tűnik, kissé túl lett olajozva a gépezet, a fiatalok várható, majd beteljesülő boldogságát szánkba rágó nyitó- és záró kép konvencionálisabbra és érzelgősebbre sikerült, mint a nagy egész, a tánckar sem kápráztat el a jól bevált klisékből építkező, kétségtelenül mutatós, de finoman szólva, korántsem fantáziagazdag és erőt próbáló koreográfiával.
Hogy mi, nézők végül is musicalen voltunk-e, vagy inkább egy gazdagon körített koncerten, azt nehéz eldönteni, pláne, hogy a tapsrend után, ám a darabhoz gondosan hozzáfűzve, a ráadásoknak köszönhetően, ténylegesen bulihangulatúvá vált a produkció. Így két vége lett az estének: egyszer egy simán boldog, amelyben a színpadon mindenki megtalálja a maga útját, és egy közösségi hangulatjavító másik, amely a nézők happy endjévé vált.