Kaszás Gergő: Rémuszt a Bárka alapítása óta ismerem. Bár nagyon másfele ment az életünk, mindig szívesen dolgozom vele. Első rendezésében, a Caligula helytartójában a próbákat még velem kezdte, de egy elhúzódó tüdőgyulladás miatt végül nem én játszottam. Az I. Erzsébetnél mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy csatlakozom hozzájuk, a Vádli Társulathoz. Nincs anyagi fedezetük, állandó játszóhelyük, de hasonlóan gondolkodó emberek hoznak létre előadásokat. Bár csak másodszor dolgozom velük, egy nyelvet beszélünk.

KG: Hát persze. És ilyen volt az egri színház is. Szinte az elejétől ott voltam. Láthattam, hogy milyenné vált Csizmadia Tibor tíz éves igazgatósága alatt, közreműködtem benne, részem volt az alakulásában. Egy közösen gondolkodó társaság volt, ahol jó munkák születtek. Ha valaki olyan szerencsés, mint én, hogy ilyen társulatokhoz tartozhat, azok felfutását végigélheti, akkor igényessé válik. Nagyon szeretek csapathoz tartozni, hiszek abban, hogy az egy irányban gondolkodó emberek megunás nélkül tudnak sok évet együtt dolgozni. Borzasztó izgalmas, amikor egy spirálra jár az agyunk. Hogy nagyon komoly rendezők – Máté Gábor, Zsótér Sándor, Radoslav Milenkovics – jártak vissza rendezni, az a társulatnak is nagyon jó visszajelzés volt. Ha mindez nincs, nincsen komoly munka, akkor jön a szabadúszás.

KG: A szándék. Ha van szándék, van akarat, az nekem elég. Ez az alap, amitől én is kedvvel dolgozom. Több olyan előadásban is részt vettem a Katonában, a Bárkában, Egerben, ami bár nem sikerült jól: ha mögötte ott volt a szándék, hogy jó legyen, nem viselt meg. Sokáig azt gondoltam, kevésbé érdekel az előadás, sokkal inkább a megelőző munkafolyamat. A rájönni valamire, a gondolkodás, az egyszer csak megérezni – ez jobban izgatott. El voltam kényeztetve ebben is. Nagyon sok fajta szerepet játszottam, olyanokat is, amelyek a civil létezésemtől nagyon távol eső karakterek. Ilyen volt Alföldi Róbert bábszínházi rendezésében Sade márki figurája, az I. Erzsébetben Medici Katalin megformálása. Bennem egyáltalán nincs meg ez a hatalomvágy.

KG: Ezek a szerepek izgalmas rácsodálkozások. Medici Katalin szerepében nőt játszani nagyon jó. Nem próbáltam nőnek lenni, de amikor Medici Katalin pénzt kérve nőiességét használja fegyverként, hát lubickolok a jelenetben. Valahol leghátul, nagyon mélyen sejtem, hogyan működik a nő. Gonosz karaktereket is többször játszottam. Eleinte megijesztett, milyen könnyen jön, milyen izgalmas magamban megtalálni, hogy nagyon gonosz tudok lenni.

KG: Ilyen volt a nyolcvanas évek végén számomra a Katona József Színház is. Hasonló élmény. Hogy muszáj a színháznak reagálni mindarra, ami körülvesz minket, az a lételeme. Ez nem feltétlenül a politika. Társadalmi kérdésekről, igazságtalanságokról kell beszélni, azokat felmutatni. És persze nagyon sok formája van annak, hogyan lehet megmutatni: humorral vagy nagyon élesen. Mindig szerettem, amikor egyfajta szellemi izgalommal történik ez. Kevésbé élvezem azokat az előadásokat, amelyek nagyon direktben nyomják oda, nagyon direktben szólnak arról, mi van körülöttünk. Nem a félelem miatt. Ízlésem szerint jobban kedvelem, ha mindezt finoman, szellemesen lehet megmutatni. 

KG: Nem kerültem még ilyen helyzetbe. Talán ebben is szerencsés vagyok. De az is lehet, hogy csak jó orrom van. Ha azonban egy szerepben olyat kell csinálnom, amivel nem értek egyet, addig beszélgetek, amíg vagy meggyőznek, vagy én értetem meg a rendezővel, miért gondolom nagyon másképpen. Ebben makacs vagyok. Addig küzdök, amíg számomra is elfogadható lesz. Olyanra nem emlékszem, hogy ez feloldhatatlan kudarc lett volna.

KG: Egyrészt genetikailag hozott anyag, másrészt kezdettől olyan emberektől tanulhattam – Bodnár Sándortól a Nemzeti Stúdiójában, Zsámbéki Gábortól és Székely Gábortól a Főiskolán – akik mindig felelősségteljesen gondolkoztak. Elmondhatatlan kincs. Azt tanították, hogy ne legyünk bábok, hanem gondolkodó színészek. Később is rengeteg nyitott, remekül gondolkodó hazai és külföldi rendezővel dolgozhattam. Ezek az élmények csak megerősítettek abban, amit otthonról hoztam. Sok mindenbe színészként nincsen beleszólásom, de a jóhoz, a fontos gondolatokhoz örömmel csatlakozom. Ha tizenhat év után újra rendeznék, rengeteg humorral, iróniával, öniróniával fogalmaznék arról az elképesztően abszurd országról, amiben most élünk. Ahol emberek döglenek bele az egzisztenciális problémáikba. Szerencsére olyan előadásokban dolgozom, Székely Csaba Bánya-trilógiájában, Rémusz előadásaiban, amelyekben ezekről beszélünk. A rendszerváltás idején ott voltam a tüntetéseken, felvonulásokon. Fontosnak éreztem, kötelességemnek tartottam. Úgy éreztem, egy okos országban élek, amelyik megpróbálja megtalálni Magyarország új jövőjét. Ha akkor nekem azt mondta volna valaki, hogy újra életbe lép majd a cenzúra, sőt öncenzúra, lehülyéztem volna. Tavaly Székely Csaba Bányavíz című darabja – tudomásom szerint – egy már megszavazott pályázati pénztől esett el, ideológiai „problémákra”, blaszfémiára hivatkozva. Ez abszurd helyzet. És erről szól az I. Erzsébet is. Nagyon izgalmas ilyen előadásokban dolgozni, megtalálni a nyelvét, a formáját, hogy mindenki értse, miről beszélünk.

KG: Valamennyire fontos, de igazán nem tud megingatni. Színészi munkáról komoly elemző kritikát ritkán olvasok. Általában az előadásról, a rendezői koncepcióról szólnak a kritikák. Roppant ritka az a kritika, amelyik külön tudja választani a rendezői munkát a színészitől. Azzal nem tudok mit kezdeni, amikor Fáy Miklós leírja, hogy „súlytalanul fintorog”. Nagy kérdés számomra, hogy tudják-e a kritikusok, hogy mitől jó például Törőcsik Mari. A múlt század első felében igény volt a színészi munkát elemző kritikára. Kosztolányi, Ady hosszan írt arról, mitől lenyűgöző Márkus Emília, Fedák Sári vagy Jászai Mari. Ma ritkán olvasok ilyet. Ha rossznak látnak ma egy színészt, az színészi munka, vagy rendezői probléma? Ez nagy kérdés. 

KG: Az, hogy az I. Erzsébet négy kategóriában is jelölt a Színikritikusok Díjára, hogy a Szkénében két hónapra előre lehet csak jegyet kapni rá, jelzi, hogy a kritika és a közönség is fontos előadásnak tartja. Egy fontos előadásban színészdíjra jelölve lenni dupla öröm. De nem emiatt érzem szakmailag jól vagy rosszul magam. Az önbizalmamat nem ez befolyásolja. Bármennyire is csapatjátékról beszélünk, nagyon magányos a színészi lét. Az embernek ki kell magában alakítani az igényességet, kell, hogy folyamatosan legyen közölnivalója, legyen szándéka. S hogy mi a tehetség? Színészként végig lehet élni úgy a pályát, hogy nem jövünk rá, mi benne az izgalmas. Mi ez a döbbenetes képesség? Számomra a tehetség Törőcsik Mari. Kendőzetlenül, meztelenül őszinte minden mondata. Márpedig minden pillanatban őszintének lenni a színpadon borzasztóan nehéz.

KG: Nagyon szeretnék hasonló idős színész lenni, mint Fodor Tamás. Az a huncutság, az a komolyság. Hatalmas gyerek. Lázas hévvel tud beszélni, küzdeni a gondolataiért. És mindemellett ott van benne az emberi és színházi bölcsesség. Az a nyitottság maradt meg benne, ami ha elvész, megszűnik az ember. Nagyon szeretnék hetven évesen is ilyen gyermekien nyitott maradni!