Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HA SÁRGA A PECSENYEKACSA

Beszélgetés Esterházy Péterrel
2014. aug. 9.
„Van elvi jelentősége időnként, hogy igent vagy nemet mond az ember”, mondja Esterházy Péter, akivel nemcsak a könyvhéten megjelent új könyvéről beszélgettünk. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

esterhazy1

Revizor: Idézte valahol Gothár Péter Megáll az idő című filmjének egyik jellemző mondatát: „jó, hát akkor itt fogunk élni”. Az itt élésre nincsenek írói receptek, mégis érzékelhető számomra egy szemléletváltás az elmúlt időszakhoz képest, amikor bezárta magát az irodalomba. Most több a közéleti megszólalás, a jelenlét hangsúlya.

Esterházy Péter: Voltak lelkes periódusaim, például rögtön a kilencvenes évek elején. Aztán a lelkesedés elszivárgott, vagyis megmaradt a kicsit emelkedett nevetségessége ennek a dolognak, hogy bizonyos mondatokat le kell írni. Most Ujjgyakoknak mondom, máskor másnak, de tény, zsurnalisztikusabban kellene ezt csinálni, mechanikusabban, semmi emelkedettség, ha van valami, akkor azt meg kell írni. Ha sárga a pecsenyekacsa,  megírom. Megjegyzem, abszolút nekem való ez a pecsenyekacsás program, lényegében eddig is ezt csináltam. Az idézett mondatban túl sok a rezignáció, ami nem jó. A sajátom sem, úgyhogy ez ellen kapálózom egy kicsit, amikor tervezgetem a rendszeres írást az ÉS-ben. Nem közvetlenül politikai jellegű cikkeket, de akár azokat is, ha belebotlok valamibe. Jól botolható ország. Inkább ezt a kékharisnyás szálat venném föl, írni könyvekről, főleg fiatalokéiról, lelkesedni…

R: Az írónak dolga, hogy reflexiói legyenek a közéletre, a politikára?

EP: Írója válogatja. Azt én soha nem szerettem, ahogy például annak idején megmondták, hogy a valósággal kell foglalkozni. Hacsak úgy nem. Van, aki az elefántcsonttoronyban érzi jól magát. Furcsa volna, ha Tandori például közvetlen politikai kommentárokat írna.

R: Esterházy Péterbe ez belefér?

EP: Hol igen, hol nem. Az én elefántcsonttornyom afféle kelet-európai kiszerelés, műanyag, és úgy járnak át rajta, mint egy pályaudvaron. Nem a finom elzárkózás tere. Szoktam mondani, hogy néha egyszerűbb megírni valamit, mint nem, mert csak fortyogna tovább belül. Azt a kérdést nem teszem föl, hogy van-e értelme vagy nincs. Marad ez a „legyen megírva”. Legyenek kimondva mondatok. Van annak elvi jelentősége időnként, hogy igent vagy nemet mond az ember. Úgy mondanám, hogy rendszertelenül rendszeresen írok, de nem folyamatosan.

R: Azt is szokta mondani, hogy nem mentálhigiénés célból ír, az előbb viszont azt, hogy ne fortyogjon belül.

EP: Általában nem úgy írok, de olykor vannak cikkek, amelyek így is születnek. Annyiféleképpen lehet hitelesen írónak lenni, bezárkózni, kinyitni, dumálni, hallgatni, visszavonulni vagy lábjegyzetelni a világunkat. Egy dolgot nem lehet, nem írni. Az a szabadságban benne van, de az írói szabadságban nincs benne.

R: A könyvhéten nagyon erős mondatokat mondott, megint csak a politikára utalva. „Aki irodalmat politikai elfogultsággal olvas, az ostoba.” Vagy a másik, ami árnyalja mindezt, utalva a választás felelősségére is: „olvasni felelősség, alig kisebb, mint írni”.

EP: Hogy ismételjem magam: az irodalomban nincs kétharmad. És az olvasó, aki hagyja magát „elkétharmadolni”, az a saját maga olvasóságát minősíti. Valamit azért nem elolvasni, mert nem értünk egyet a szerző politikai véleményével… az ember azt remélné, hogy az olvasó jobban észen van. Mondják, egyre kevesebb az olvasó.

R: Fölszólalt a Budapest Pride-on, Bibó Istvánt olvasott a Szabadság téri szobornál, ezeknek súlya van. Ezt abból a meggondolásból teszi, hogy bízik abban, hogy az elhangzott mondatok nem csak a sajátjaihoz jutnak el?

esterhazy4

EP: Nem, egyszerűen csak kikerülhetetlennek láttam a jelenlétet. Szolidaritás. Amikor a 75 éves Jovánovics György, az egyik legnagyobb élő művész szinte mindennap ott van, félig betegen, a kásás hangján mondja, amit mond, akkor nincs miről gondolkodni. A Pride-os felkérés is hasonló. Ha a bécsi Schönborn püspöknek fontos volt, hogy mondjon egy szolidáris mondatot, az nekem is példa. Nem arról van szó, hogy ilyen ügyekben aktív lettem, hanem arról, hogy nem látok más lehetőséget, mint ezeket a gesztusokat. Nem lettem sem harciasabb, sem lelkesebb, de lelketlenebb sem. Legföljebb kiszolgáltatottabb.

R: Miközben rezignáltságról beszél…

EP: Én 25 éves koromtól ülök bent a szobámban és dolgozom, ezen nem is akarok változtatni. De ezt egyszer már kipróbáltuk a hetvenes-nyolcvanas években, ültünk a szobában és dolgoztunk. Ha minden jól ment. Ezt hívnám rezignáltságnak, és próbálok ellene kicsiket tenni. Mármint a saját rezignáltságom ellen.

R: Érzékeli-e, hogy van súlya ezeknek a gesztusoknak?

EP: Nincs. Senki szavának nincs súlya. A jobboldali értelmiségi szónak sincs. Nem megszólalni mégis rosszabb volna. És akkor nem törődik az ember azzal, hogy kinek tetszik, kinek nem, mi a következménye, elmondódik vagy leíródik az a néhány mondat. Nem tűnődöm ezen, a saját jelentéktelenségemen (ami egyébként lassan a megszólalás föltétele lesz). Azt szoktam mondani, hogy ezek munka utáni munkák. Nincs fölépítve vagy szerep kitalálva rá.

R: Eddig csak az irodalomról nem esett szó, pedig a Harmonia Cælestis illetve a Javított kiadás után nagyon erőteljesen váltott. Jöttek az Egyszerű történetek száz oldalban, először a „kardozós változat”, legutóbb a Márk. Nagyon mást akart csinálni, mint korábban?

EP: Minden könyv után másképpen van. Vannak – mondjuk úgy – összefoglaló jellegű könyvek, mint a Termelési regény, a Bevezetés a szépirodalomba, a Harmonia. Aztán kiderül, hogy annyira másképpen nem tud lenni.  Egy-egy könyvvel megcsinál valamit az ember, aztán nézi, hogy milyen terület van még, és az milyen bejárási módokat tesz lehetővé. Nekem mindig volt elgondolásom, képem ezekről a kicsi tárgyakról, amelyeket most száz oldalaknak nevezek. Nem száz, nem egyszerű, nem történet, de azért én ezt komolyan veszem. Egyet még biztosan írok, egy ilyen egyszerű százat. Avval nem nagyon törődök én, hogy váltás vagy nem. Azért nem váltok, hogy váltás legyen. Magamban sosem gondolom, hogy ismételném önmagam vagy rutinból csinálnék valamit. Van bennem egy kép az adott formáról, az anyagot ennek próbálom alárendelni. Amikor azt mondom, hogy van egy képem egy regényről, akkor az egyben formát is jelent. Vagy formákat. Aztán hogy konkrétan mit, azt hívják munkának. Beszélek mindig a rövid mondatról. A „kardozósban” nem sikerült teljesen rövid mondatokat írni, a Márkban igen. Ez pozíció kérdése, hogy hol áll az ember. És ez munka közben derül ki. Vagy munkától függetlenül is, akár. Többváltozós függvény…

R: A „kardozós” változat egy 17. századi történetet ír le, értelmezi a történelmet a 21. századból visszagondolva. A Márk-változat a hit kérdését boncolgatja. Olyan kérdésekre keresi a választ, amikkel naponta szembesülünk más összefüggésben.

EP: Ha így van, akkor egy regény is szembesülhet, bár most épp azt akartam mondani, hogy komoly író nem úgy nézi a dolgokat, hogy mi a kurrens megírandó a világban. Hát még ez sem igaz. A leglinkebb szempontok is motiválhatnak néha. Dosztojevszkij például gyorsan összebuherált egy regényt, hogy megadja a kártyaadósságait. A játékos persze elég jól sikerült munkája lett a kollégának. Nem kell mindig valami nagyon emelkedettre, nemesre gondolni, amikor az ember regényt ír. Bármennyit is humorizálunk azon, hogy van történet, nincs történet, a prózaíró mégiscsak történetek körül ólálkodik. Van fantázia, vannak tények, vannak emlékek, még gondolatok is vannak – az a legveszélyesebb, érzelmek, személyességek, minden van. Van valóság és költészet, és van, hogy nem tudjuk, melyik melyik. Ebből a konglomerátumból kezd formálódni valami. Illetve jó ideig nem történik semmi, ami elég rémületes, aztán… hát aztán lesz valami vagy megy valahová, mint ahogy valamilyen viccnek a vége mondja.

R: A Márk változatban nagyon erőteljesen megjelennek saját életének motívumai. Mindig eltolja magától ezt a kérdést, hogy ez irodalom, de talán a szikárabb, rövidebb mondatok jobban hangsúlyoznak.

EP: Persze, tolom, de nem védekezésből. Inkább a viszonyomat mondom hozzá.

R: Merthogy a viszony változik? Mondjuk, a Fancsikó és Pintához képest, ami erőteljes rokonságot mutat a Márk változattal?

EP: Ki voltunk telepítve, ennyi az igaz belőle. Családi változatok vannak benne, melyeknek kérdéses a köze a valóságoshoz. A Fancsikó és Pintában például egy elvált családról van szó, de az én szüleim soha nem váltak el és így tovább, tehát nem alkalmasak meg nem írt életrajznak tekinteni ezeket. Ennek én nem tulajdonítok jelentőséget, miközben ez – mondhatnám – nem igaz, mert bizonyos könyvekben erősen játszva van azzal, hogy mi valóság és mi fikció. Az eltolás, az maga az írói munka. Az a természetesnek nem mondható reflex, hogy az ember a saját életét anyagnak tekinti. Messzebbről és hidegebben néz rá. Ha hallok egy mondatot, akár a gyerekeimtől, az csak egy mondat. Akkor is, ha az anyám mondta nekem, amikor pofont adott. Nem kezd el pirosodni a fülem, ha erre gondolok, és így erről írok, de lehet, hogy az emlék a mondatot élőbbé teszi. Vagy a rákövetkező mondatot. Most ugye arról beszélünk, hogy mit jelent írónak lenni, amire nem tudok válaszolni igazán. Mint látjuk. Csak hosszú és kalandos életemről tudok mellébeszélni.

R: Negyven éve jelent meg először műve az Alföldben. Kerek évszám. Számot vet ilyenkor? Vagy kerek születésnapkor?

EP: Persze, ezzel nincs mit csinálni, de nem vagyok jelentős számvető. Az mulatságos, hogy időnként tíz évvel elszámolom magam, pedig van erre vonatkozó képzettségem, kérésre szívesen elmondom, hogyan kell két számot kivonni egymásból. Kis spéttel követem a saját koromat, amikor harmincnak gondoltam magam, negyven voltam és így tovább. Hogy „valaki” 64 éves, azért abban van valami meglepő. Számvetés nincs nagyon, de időnként eszébe jut az embernek, hogy mit akar megírni. És akkor belekerül a mondatba a még szócska. Erre vonatkozóan aztán vannak nagyravágyó tervei. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek